Jajj, nem! Dehogy! Még csak véletlenül sem az ismert, méltán népszerű muzikelről, annak fő- és mellékszereplőiről van szó! Egy frászt! Azok emberek! Így, tőről metszett paraszti egyszerűséggel fogalmazva, mindenféle jelzők sallangjai nélkül. Ezek? Amelyek írásom alanyai? „Akik” lakhelyemen, egy fővárosi átmeneti szálló berkeiben élnek, léteznek? Ezek? Négylábúak! Igaziak! Írhatnám, olyannyira azok, hogy ha valami csoda folytán akarnák is, akkor sem tudnák eljátszani azon szerepek egyikét sem, mint amelyeket eljátszanak „emberszabású rokonaik”. Állítólag cirkuszi mutatvány bemutatására sem alkalmasak.
Esküszöm, nem a szánalom búsongása beszél belőlem, amikor azt írom, ezek a kis élőlények bizony megtűrt „személyek”. Elviseltek. Mi indokolja feltételezésemet? Leginkább, legkirívóbban az, hogy amikor esténként az említett intézménybe beballagva meglátnak, csapatostól rohannak felém! Tudják (csakugyan?), hogy táplálékot hoztam nekik. Még ennyi éhes szájat! Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy nyávogni is „elfelejtenek”. Mert… mert egyszerűen „csak” tátonganak. Akár a szárazra vetett halak. Tekintetükből már-már nem is kérés, egyenesen követelés olvasható ki! Kapnak ezek napközben egyáltalán enni? Nem kis botorság lenne tőlem azt hinnem, hogy én a „repetás” vagyok a számukra.
– Éhen nem fognak „halni” – állítja nem nagyon meggyőző határozottsággal a ház egyik-másik alkalmazottja. Csak hát… Nem is hizlaljuk őket… Jó-jó, elismerem, tavasztól őszig csak-csak elboldogulnak, elvadászgatnak valahogy. A lakóktól is kapnak valamit olykor. Télen? Hogy is szokták ezt mondani? Ördög tudja…
El-elnézem ezeket a kis szőrgomolyagokat. Időnként egy kutyaólféleségben húzzák meg magukat. A hideg beálltával fölöttébb. Egymást melegítik. Egymás hegyén-hátán. Néha még ez is kevés nekik. Annyira vágynak a „családi melegségre”, hogy a bejáraton át besomfordálva az ott lévő fűtőtest mellé telepednek le…
Akárhogy, akármint is nézem, figyelem ezt az összeszokott szürkésfehér „gyülekezetet”, közülük az egyikük mindenképpen kifeketedik. Kismilliószor elgondoltam már, hogy isten uccse, ha ez nem… ha ez nem.. Mi nem? Vagy? Átkozódom, bűnbánatot tartok magamban ilyenkor. Miért kellett, kell találkoznom gyakorta akaratlanul Krisna tudatú hívőkkel? Úgy meggyőztek reinkarnációs tanaikkal, hogy már majd nem hiszem – ha nem is egészen – azt, hogy valamiféle állatként fogok halálom után visszatérni a Föld nevű bolygóra. Ahogy a jóslat „mondja”, nem egysejtűként, gilisztaként, csótányként, denevérként, mit tudom én, milyen rusnya féregként, hanem? Egy méltóságteljes állat „képében”!
Teremtőm! Ez a macska lenne az? Én vagyok vagy leszek „ő”? Miért néz rám oly kérdően, érdeklődően? Van még ebben a sokat vitatott tanban (?) olyan kitétel is, hogy esetleg látni kívánt rokonainkat, ismerőseinket látjuk majd viszont. Mindet egy állatkertben. Anyósom mondjuk kecskeként fog legelészni, miközben sajátos nyelvén azt fogja dalolni, hogy: nagy a feje, búsuljon a ló. Eltévesztettem. Helyesen így hangzik: „a kecskének nagy szakálla van. Anyósomnak nagy pofája van. Furcsa állat mind a kettő”. Apósom fát fog hasogatni „hűvös halomba”, apám épp olyan „agyalágyula” lesz, mit mikor először megismertem, anyámról már nem is beszélve… Fogok én is hiánylistát közölni. Miután teljes felsorolással élni úgy sem tudok.
Javaslom, ez a kérdés „felfoghatóság” hiányában legyen nyitott. Ellenben. Ez a „sötét szőrű” – majdnem azt írtam, hogy sötét őrű – macska itt van! Jelenünkben. Csak azért is!Úgy, ahogy megszületett! Így is misztikus. Ahogy hallottam, s tapasztaltam is. Csak úgy jött, idekószált az ismeretlenségből. A semmiből? És beilleszkedett „övéi” közé.
Fentebb ugye arra „vetemedtem”, hogy azt írjam: a macskák nem igazán termettek cirkuszi attrakciókra. De ez? ezt még labdázni is sikerült megtanítanom! Gurítottam felé a ping-pong labdát, amit ő tipikus lesben állás után elkapott és valahogy úgy forgatott, mancsai között a mókus azt a bizonyos kereket.
Több ez, mint elgondolkodtató!
Végezetül. Ahhoz, hogy ezt az írást a tisztelt olvasók ne egy bomlófélben lévő agyú, grafomániás firkálmánynak fogják fel, nemcsak nekem kell újjászületnem. Önöknek is. Nem hiszik? Akkor ne legyen a nevem Baky László.
2012 május, harmadik díj
