Ez sokakat, majdhogynem mindenkit zavar. Lassan, halkan írok, próbálom szavakba önteni a láthatatlanság csápjaival fojtogató fájdalmat. És közben szemernyire hiszek a gyógyulásban, immár 20 éve.
Ez sokakat, majdhogynem mindenkit lázba hoz, mert a kínlódás látványa egyfajta nyugalommal párosul; a néző felsóhajt: nem ő szenved. Ha mondod, ezzel foglalkozol, gúnyolnak, nevetnek. Ez nem munka! Ez nem munka?! Amikor a szív majd’ megszakad, miközben segítségére siet a lélek, mely az egyetlen, önzetlenül szerető társunk. S mégis oly sokszor kívánjuk a végzetét – az, hogy itt vagyunk, én írok, te pedig jobb esetben majd olvasol – mindezt az Életösztönnek köszönhetem. Haragudhatna, ám Tőle messze áll e fogalom. Annyira felveszi az alakunkat, oly behatárolhatatlanul manifesztálódik, hogy sokszor el sem tud szakadni a testtől, vagy annak környezetétől. Mitől lenne ez rémisztő? Bár láthatnám felnőttként anyámat! Egészen biztos, Vele olyan finom lenne, akár a selyem, lassan, halkan szógolyózni. Kizárva mindent, kizárólag mi ketten.
2015 november, 1. díj
