Örökké tegnap van már s kószál az
ember másnapos-mogorván színfájdalmas
józanon csak kínjaitól részeg bensején
kívül minden nyomasztó unalom de
a nyomott érzés ott bent a legnagyobb
az állandó hiány a kinyesett az önmagát
onnan kitépett fél helye iszonyú űr
miatta az állandó szédület a szakadék
szélén ingó lobogó egyre növő
súlyosodó láng
tűzforró lánc
a szakadása
hogy
mennyire éget
nincs pillanatnyi
nyugalom
Haragom már rég
hamuvá tépett
Édes
Szertefúj már a szél
miriád darabban szállok
Á… minek ez így… meg
fogal
maz
hatatlan ez
az
egész
A Hádészban már
rotyog a katlan
Másranézni
is félek
(2011 június, második díj)
