Lüktet homlokom mögött: koponyám lett szemed
és tágul, nyílik nagyra s lám, már rám is nevet,
lám, hátul, a tarkómon kopogtat a neved.
Lassan te már egész valómat betöltöd.
Olyan vagy nekem, mint haldoklónak az élet.
Mindenemmel nyúlok feléd – nélküled félek –,
elbűvölve vágyakozik hozzád a lélek.
Izzik a szerelem: leköpöd? felöltöd?
Sorsomat már így is, úgy is kitöltöd…
Fetrengve sárban is te leszel sírhelyem,
átkodat ettem – és nélküled megfagyok.
Ne törődj bele. Áldozatod ragyog.
De tán lesz ez még másképp. Élet, halál, virág:
Előbb-utóbb lesz gyümölcs – elpusztul a világ.