Benne láttam a szemedben mindent, ami szép.
Szépséggel álcázott hazugság volt, voltaképp…
Benne láttam a szemedben mindent, ami jó,
Olyan kékként vakított vakká,
Akár az indigó –
A túloldalon lemásolt a lényeget,
Amire szükség volt anno,
De még jól jöhet
Egyszer… talán a jövőben,
Ha felnőttél, és én is felnőttem.
Még az is megeshet, összeakadnak sorsaink,
Ki tudja? Egyedül az Isten,
Gondolkozz el rajta, megéri-e állni,
Összeesésig, egyedül, odakint –
A nagy hidegben, kemény fagyban,
Érted szítottam a tüzet,
Csak tudnám minek-itt, magamban,
A semmi közepén,
Még most sincs refrén,
És hagyom ezt a szöveget, ilyen őszintének,
Megszokásból vannak a sorok végén rímek.
Tulajdonképpen elég lenne annyi,
Hogy kiállni nehéz, könnyebb megfutamodni!
Sok mindent írtam össze,
És azt hiszem vissza is,
Feleslegesen, vagy mégsem,
A jövőnek kell eldöntenie.
Ma csak fáj, ma csak gyötör,
Holnap kezdődik minden, elölről…
Úgy, ahogy voltál úgy szerettelek,
Úgy, ahogy voltam-nem kellettem neked,
Úgy, ahogy leszünk: az utcán elmegyünk
Egymás mellett, a járdát-vagy félrenézve.
Megszülettem, sokszor szerettem
Még többet csalódtam, mégse engedtem
A Reményt, ezt az égiekkel játszó csalfa tüneményt
Meghalni karjaim között,
Belém valami kegyetlenül szívós
Akarat költözött.
Üzeneteket karcolok kitépett füzetlapokra,
Nem akarom, hogy feladd, miközben darabokra
Hasad a szívem s halódik az elmém-
Az Élet ritkán teli, gyakran üres hűtőszekrény.
Neked szól minden fojtogató, kínok közt lekapart sor,
Bár sejtem, egy gúnyos mosoly
A legtöbb, amit kihoz belőled,
És elhiszem: hülyén hangzik, hogy máig szeretlek.
Na hát, ha valakit érdekel, mért vagyok ilyen komor:
Ezért.
Vége.
Szépséggel álcázott hazugság volt, voltaképp…
Benne láttam a szemedben mindent, ami jó,
Olyan kékként vakított vakká,
Akár az indigó –
A túloldalon lemásolt a lényeget,
Amire szükség volt anno,
De még jól jöhet
Egyszer… talán a jövőben,
Ha felnőttél, és én is felnőttem.
Még az is megeshet, összeakadnak sorsaink,
Ki tudja? Egyedül az Isten,
Gondolkozz el rajta, megéri-e állni,
Összeesésig, egyedül, odakint –
A nagy hidegben, kemény fagyban,
Érted szítottam a tüzet,
Csak tudnám minek-itt, magamban,
A semmi közepén,
Még most sincs refrén,
És hagyom ezt a szöveget, ilyen őszintének,
Megszokásból vannak a sorok végén rímek.
Tulajdonképpen elég lenne annyi,
Hogy kiállni nehéz, könnyebb megfutamodni!
Sok mindent írtam össze,
És azt hiszem vissza is,
Feleslegesen, vagy mégsem,
A jövőnek kell eldöntenie.
Ma csak fáj, ma csak gyötör,
Holnap kezdődik minden, elölről…
Úgy, ahogy voltál úgy szerettelek,
Úgy, ahogy voltam-nem kellettem neked,
Úgy, ahogy leszünk: az utcán elmegyünk
Egymás mellett, a járdát-vagy félrenézve.
Megszülettem, sokszor szerettem
Még többet csalódtam, mégse engedtem
A Reményt, ezt az égiekkel játszó csalfa tüneményt
Meghalni karjaim között,
Belém valami kegyetlenül szívós
Akarat költözött.
Üzeneteket karcolok kitépett füzetlapokra,
Nem akarom, hogy feladd, miközben darabokra
Hasad a szívem s halódik az elmém-
Az Élet ritkán teli, gyakran üres hűtőszekrény.
Neked szól minden fojtogató, kínok közt lekapart sor,
Bár sejtem, egy gúnyos mosoly
A legtöbb, amit kihoz belőled,
És elhiszem: hülyén hangzik, hogy máig szeretlek.
Na hát, ha valakit érdekel, mért vagyok ilyen komor:
Ezért.
Vége.