Hűséges apa helyett hűtlent kaptam,
pályaudvarról fát és szenet loptam;
megtörött cipővel uccát döngöltem,
ketrecemben oroszlánként bömböltem.
Ócska volt minden könyvem, – ócska, kopott,
reszkettem mint gyermek, ki buktát lopott;
virágos fák között ritkán ballagtam,
a bajos szél jaját csendben hallgattam.
Vagy ordítottam és toporzékoltam,
vásárcsarnokban csomagot hordtam;
olyasmiért vertek amit soha nem tettem volna,
de szeretni mindig szerettem volna.
De szerető szívre sohase leltem,
durva és göcsörtös volt a hiánytól a lelkem;
a klinikákról az ebédet hordtam,
így éltem én egy embertelen korban.
Melyben időmet egykedvűen töltöttem,
hajnal nyelvem a világra öltöttem;
de talán nem hallgat majd a halotti maszkom,
és verseimmel a jövőt szóra fakasztom.
*
Egy keserű nép fia szólt belőlem,
ugyan nem szerettek, de féltek tőlem;
rozsdás csillagom gyöngyként nem ragyogott,
míg a könnyem sűrűn hullott és potyogott.
Tehetségem nem volt szerencse, se érdem,
kemény szavakért könyörögtem térden;
egy embertelen korban lettem bolond, – én a véges,
költő voltam, – így voltam nevetséges.
