Vagy hamujuk lepereg s megülik nevedet, betakar ma
rétege; mennyi elég, mire végleg a földbe helyeznek?
Nem szabad újra születni a földön! a kín nem a karma,
égnek a percek, a sorsodat érzi az ösztönöd egyre…
s mint az eső: csepereg, lepereg s tudatok telepednek
minden egyes pici cseppre, ha csobban a tény, de felednek;
túl sok a gond, ami most veled él s a jövő – ide messze…
Készül a vers, de tanulni belőle ma sem lehetetlen:
szép az az út, mi gyomos, hol az árok a sár szövetében
áll, amiként a papír feketül be az ész szövegéhez
újrateremtve a szót, de a súlya alatt sose szenved.
Egy lehet így csak a toll, mi fölött ne legyen soha nézet
sem közügy, állami érdek, uras hivatal s ugye pedzed;
műveidet nem az életed írta, de téged a versek…
