Hibát hibára halmozok
miközben verseket írok,
földre hozok minden csillagot
lényem, árnyékolja a Napot.
Én folyton csak adok
de vissza, semmit sem kapok.
Űrből jövök, álmokat szövök
Semmi nem vagyok, csak nyögök.
Vágyakat öldöklök, küszködök
egy-egy gyereket szülök
olykor, olykor örülök,
az idő előttem, nyöszörög.
A visszaszámlálás elkezdődött,
Lucifer a pofámba röhög
ironikus, miként a sors hőbörög.
Már nem vagyok sem ember,
sem Isten,
holnap már gatyám sincsen.
Összeomlott körülöttem minden
emelt fővel büszkén kimondom,
fát vág a hátamon sorsom!
Remegve, sírva, ülve, kínlódva
ez a vers, így lett megírva…
Likes
Nincs hozzászólás