(számkivetett)
…Emlékszem. Nagyon élénken emlékszem arra a napra. Minden percére, minden pillanatára. És most a kétségbeesés viasz máglyája szorítja a szívemet. A torkomban, mintha izzó acélgolyók tömkelege gurulna fel, s alá. A levél kiesik a kezemből. Szemem könnyfátylán át csak nézem, amint egy forró fuvallat felkapja, s sodorja messze tőlem ezt a levelet, mind távolabb valahová a végtelenbe…
…Néhány napra rá, ahogy megérkeztem erre a titokzatos helyre, ekkor pillantottam meg őket. Tehetetlenül kiszolgáltatva feküdtek ennek az édeni helynek zafírkék tengerpartján. Ezrével lehettek. A hullámok finoman halmokba sodorták őket, mint megannyi üveggyöngyöt. Egytől egyig mind nők voltak…
…Amint rá találtam, végtelen szánalom mart a lelkembe. Óvatosan felemeltem őt, és féltő gonddal karjaimba véve, elindultam vele hazafelé…
…Fél éve is megvolt már, hogy hajótörést szenvedtem az űr végtelenében való utazásom során. Meteorzápor csapott le a hajónkra és a fedélzeti intelligencia erre az ismeretlen bolygóra tette le a gépet. Nem túl nagy sikerrel. Húszan voltunk. Egyedül én éltem túl a landolást.
Amikor kibotorkáltam a sérült hajótestből, sugárzóan fényes nappal volt. Az ég derűsen kéklett, a távoli horizont élénk lilába és zöldbe hajlott. Még soha azelőtt nem láttam ilyen színeket, még soha sem éreztem magam ennyire elveszettnek. Még soha nem voltam ennyire elhagyatott és dühös. A hely, merőben idegen volt számomra, de meglepetésemre, nyugodt és békés. Kétségbe esésem ellenére sem tehettem semmit jelen helyzetem ellen. Ezen tűnődve köszönt rám az alkony szenvtelenül uralva, súgva, sejtetve, hogy egy jó darabig vendége leszek ennek a planétának, ha tetszik nekem, ha nem.
…Fiatal voltam. Erőm teljében lévő fiatalember. Nap-napot követett, s én egyre messzebb merészkedtem ideiglenesnek hitt otthonomtól. Egyetlen társam, csak az a mesterséges intelligencia volt, mely Emmi névre hallgatott. Ő az utasításomra szorgalmasan küldte az s.o.s.-jeleket, hátha egy errefelé haladó hajó felfigyel rájuk és kiment innen…
…Minden nap kimentem a barangolásaim végeztével az óceán nyugodt partjára. Néztem, amint a vöröslő nap izzó narancsszínűre festi a tengernyi víz békés felszínét. Korall vörösre az égen elszórt felhőket, csakúgy miként tüsténkedik a szirtek árnyékaival. Miként gyúlnak ki a csillagok, s a bolygó megannyi és különböző méretű holdjai, miképp kelnek varázslatos színeikkel életre ennek a lenyűgöző égi mechanikának széles vásznán. Egyre fogyatkozó reménykedésemet ezzel a látvánnyal próbáltam ébren tartani…
…A homok. A homok égszín színe. Éles, durva szemcséivel ölelt át. A homok, mely órák hosszú során pergett a markomból. Majd megunva e céltalan tevékenységemet felálltam. A nap még alacsonyabbra hanyatlott, s pengeéles karimájával belehasított a fénylő víztükör felszínébe. Így teremtve árnyékot a körülöttem lévő szikláknak… Ismét elheveredtem, és mint mély árnyékhasadék a vízmosás szélén, szelíden borult rám az álom, s zuhantam vele egyre mélyebbre…
…Másnap, amint felébredtem, éreztem, ahogyan a víz körül suhogja hideg lábfejemet. Felállva azt éreztem, ahogyan a reggeli nap sugarai végig cirógatják a hátamat, a mellkasomat, a vállaimat, a lábamat, az arcomat. Gondosan megtisztítottam magam a reám tapadt apró homokszemektől. Ez a gondos pedantéria minden bizonnyal arról tanúskodott, hogy mennyire is gyűlölöm őket…
…És ekkor esett rájuk a pillantásom. Ekkor láttam meg a megannyi tehetetlen testek halmazát. Elkezdtem rohanni feléjük. Túljutva egy alacsony gránit platón mely beékelődött a tengerbe, majd hosszan lefelé tartava a túloldalon egy kiszáradt homokkal borított folyóágyban tovább. Újra megpillantottam de már közelebbről a halmokban heverő női testeket. Mindnek, egytől egyig elvágták a torkát! A látvány úgy hasított belém, mintha milliónyi izzó késpengét döftek volna a lelkembe. A nap elsötétedett, s minden egyszerre feketébb lett hírtelen. Felsejlett bennem: – Ezt én már láttam valahol. De, nem. Ez nem lehet! – Őrületet éreztem, s fel-alá rohangáltam a sok élettelen test között, bele-bele gázolva a habokba. Órák teltek el így. De, meglehet, hetek, hónapok is…
…Mit vétkezhettek, hogy erre a szörnyű sorsra kárhoztattak? – tűnődtem… Egyszerre könnyed, halvány mozgásra lettem figyelmes. Egy törékeny kar mozdult lassan az egyik halom masszájában, s tisztán, kivehetően eljutott hozzám egy halk kiáltás.
– Aysa – susogta a szél…
… A félelemé? A segélykérésé? Avagy a rémületé? – nem tudom.
Megláttam ŐT anyaszült meztelenül, ahogyan nagy kínnal igyekezett kikerülni onnan, abból a borzalomból. Odafutottam hozzá és gyengéden felemeltem, karjaimba vettem. Éreztem a szíve minden dobbanását, ahogyan magamhoz öleltem könnyű törékeny testét. Itt mindössze annyit mondhatok el, hogy szinte tükörmása volt a földi nőnek. Ám’ mégsem volt emberi lény, efelől semmi kétségem sem volt. Sérülést nem láttam rajta, s vér sem színezte hófehér bőrét. Lassan, elgyötörten rám emelte csapzott fürtjei takarásából két gyönyörű sötét mélybarna szemét, mely fáradtan fátyolos bizakodással teli volt. Ekkor még inkább magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy végig reszket a karjaimban megadóan. Az enyémnek éreztem öröktől fogva. Az enyémnek akartam érezni…
…Annyi, de annyi idő telt el azóta! De, most is él bennem az eltelt éveknek minden perce, órája, ragyogásának emléke. Minden éjszakának az érintése, illata, íze. Nem létezett más számomra, csak is reá tudtam gondolni. Őrá, akit szorosan öleltem, de nem erőből fogtam. Soha nem akartam fájdalmat okozni neki, de azt sem szerettem volna, ha megszökik tőlem. És ekkor támadt föl bennem a feltétlen, s feltétel nélküli birtoklás érzése. A hatalom vágyának érzése, egy másik lény felett. Elvakultságomban és önelégültségemben gyakran észre sem vettem, hogy mennyire szeret, kedves hangján búgva becéz. Mégsem adta felém semmi jelét annak, – bár, jól lehet tisztában volt vele –, hogy e-zsarnokságom nem tetszik neki…
… És az évek csak múltak, peregtek a napok, akár a homokszemek…
…Még most sem vagyok biztos benne, hogy álmodtam azon az utolsó éjszakán. Ha álmodtam, akkor őróla álmodtam, és talán azt álmodtam, hogy minden erőmmel őt szeretem. Akár, ha újra és újra élnék minden vele töltött percet. Ne kérdezzék tőlem, hogy mindez hogyan volt lehetséges. Tudtam és kész!.. És ránk köszöntött a reggel. Örömmel, fénnyel, az óceánnal. Ezen a reggelen két szeme megtelt élettel a nap fényének örömével…
Mondják: csodálatos valami a szerelem, és csak nagyon ritkán adatik meg egy élet során. Nekem, és neki megadatott…
És akkor megtörtént…
…Egy hajó úszott felénk az égen. Rövidesen emberek kezdtek közeledni a távolban szerény hajlékunk felé.
Megértettem. Mindennek vége…
… Ő odalépett hozzám, és egy papírlapot dugott zubbonyom felső zsebébe. Majd, lábujjhegyre állva, lágyan csókot lehelt a számra. És, mintha tudta volna hogy mi következik, megadóan fejét lehajtva lágyan hátrébb lépet. Ekkor megmarkoltam a vadásztőröm és egy gyors mozdulattal elmetszettem a torkát…
Sietve szedtem a sátorfámat és a fajtám elébe siettem.
Zokogtam, éppen úgy, mint azok, akik elveszítették a szeretett nőt. Megöltem. Meg kellett ölnöm, mert a szerelem nem más, mint teljes birtoklás. Megöltem, mert az enyém volt. Megöltem őt, mert nem volt más, csupán emberszerű. Azért, mert MÁS volt! Meg kellett ölnöm, mert többé nem lehetett másé, csak is az enyém. Meg kellett ölnöm, mert szerettem, s szeretett…
…És most… képzeld el, hogy könnybe lábadt szemekkel olvasom a levelét, melyet a zubbonyom zsebébe dugott. Csupán ennyi állt benne:
„A mentésedet én késleltettem, mert nem akartam hogy elmenj. De beláttam, hogy nem jót cselekszem, így hát, Emmi segítségével elhívtam őket neked, hogy hazatérhess a sajátjaidhoz.
Ne bánj meg semmit, amit majd tenni fogsz, hiszen majd még úgy is találkozunk… Mint mindeddig, s mindig az idő végtelen óceánjában…
Sokszor kérdezted tőlem mit is jelent az én népem nyelvén a tiedre lefordítva a nevem. Most elárulom: AYSA annyit tesz: REMÉNY.
Ölellek, a mielőbbi viszont látásig: Aysa”
…És most itt ülök megfáradva és megvénülve egy tengerparti sziklán a Föld nevű bolygón, s csak nézem amint erőtlen ujjaim közül a földre hull a levél, hogy egy forró fuvallat felkapja majd, és messzire repítse, valahová a végtelenbe….
2015 április
1. díj
