Előttem van észak…
Napok óta megállás nélkül esik a hó. A képen ez látható. Bár itt előttem lábnyomoknak kellene lenniük, de már azokat is beeste a hó. Ha lenézek a lábamra, tisztán látszik, hogy tele van a hócipőm is.
Szóval előrefelé nincs mit nézni. Pillantsunk balra.
A távolban, a nagyon távolban az óceán kékje látható. A figyelmesebb néző rájöhet arra is, hogy ott most tartják a napfelkeltét.
Emlékeim visszakalandoznak boldog gyermekkoromba. Egy kép van előttem. Abban az időben kaptam apuéktól az első kacsát mintázó úszógumit. Aztán addig nyúztam őket, mígnem elvittek a tengerpartra, hogy kipróbáljam. Sajna, kicsit arrébb álltunk meg a kocsival. Vágyódva néztem a gyönyörű, homokos tengerpartot. Amerre a szem ellátott, minden csupa-csupa homok volt. A gyönyörűségtől sikongatva rohantam a víz felé. Később tudtam meg, hogy ezt a részt Szaharának hívják. Így elmaradt pancsikolás. Mi tagadás, nem volt könnyű gyerekkorom.
Most, hogy a könnyeimet nyelem, elfordítom tekintetemet e fájó múltat idéző részről.
Nézelődjünk inkább jobb felé. Ezen a részen meg éppen most van naplemente. Hiába, no, repül az idő.
Álljunk meg egy szóra. A képen majdnem látszik, ahogy Japán partjait nyaldossák az apró dzsunkákkal teli tenger habjai. Bár ez talán hiteltelennek tűnik, nem az. Gondoljunk bele, mily messzi is van ez a hely! Sok-sok ezer kilométerre. Ezért aztán mire ideér a kép, rengeteg idő telik el. Így már érthető a sok kis vacak hajó jelenléte.
De ez elég uncsi, nézzünk inkább jobbra le.
A sűrű dzsungelből most bukkan ki egy alak, teljes harci díszben. Fekete klottnadrágot visel, kezében Kalasnyikov, előtte a híres vietnami papucsgyár sziluettje olvad egybe az ég aljával. Ez is uncsi.
Hátrapillantok. Hatalmas épület magasodik. Rengetegnél is több ablakkal. Némelyiken rács van. A kapu tárva-nyitva. Fölötte nagy betűkkel:
PSZICHIÁTRIAI KLINIKA.
Alatta kisebbel: Irodalmi osztály.
Lassacskán mennem kell. Osztják az ebédet.
Hiszen hátam mögött dél van.
2013 október, különdíj
