Kivel megosztottam, kenyerem, az ágyam,
S lehet oly némelykor méltatlanul bántam,
De a sorsom vele együtt, egyként haladt,
Együtt nyűttünk nincs-et, együtt fogtunk halat,
Örültünk a jónak, ritkán, nem eleget,
Szerettük a kályhát hátunkkal, meleget,
Viseltük a terhet hétrét nap, nap után,
Nem könyököltünk le mocskos kocsma pultnál,
Se rongyot nem ráztunk, se lakkcipős lábunk
Nem tiport le hátat, mindig büszkén álltunk,
Vállalva a társat, vállat összevetve,
Kacagtuk záport, ha fejünk eső verte,
Nem féltük a vihart, térdig érő sarat,
Mert a kéz a kéznek melegében maradt…
Kenyerem fogytán volt, lassan hűlt az ágyam,
Jobbat is, rosszat is szótlan tűrtem, vártam,
Mígnem a kegyes sors sok változást hozott,
Törlőrongy lett ruha, színe, ha megkopott,
Egy pár cipő helyett öt-, hatra is tellett,
Teli lett a kamra, tehén borjat ellett,
Nem volt immár több baj, csupán a tenyérrel,
Ami nyirkosodott,…/s hogy/… mindenből elég lett…
Nem volt összetartó a gond, se szegénység,
Nem maradt, amiért vállat vállhoz vessék,…s
Engedett a tartás, szakadt kötél, cérna,
Hogy a van-nal semmi ne érhessen célba.
Elverte a jussát, múltat, a holnapot,
S minden merész álmot megtiport,… meglopott…
Udvarhely, 2005. április 30.
