376. szám Széppróza

Kegyetlen tél

Szerző:

A hó csak egyre hullott, nyakamba erőszakosan bebújtak a hópihék. Megráztam magam. Rég nem voltam otthon. Hol az egyik, hol a másik aluljáró volt az otthonom, s a haverok a családom.
Utáltam sokszor magam, utáltam mindent és mindenkit, de csak ha józan voltam, ha nem jutottam italhoz, a napi adagomhoz. Ilyenkor elfogott a szégyen.
Hogy miért éltem kinn az utcán? Mit kerestem ezek közt az emberek között? És hogy mi ellen is lázadoztam? nem is tudtam már.
Egy éve, hogy becsaptam magam mögött az ajtót és eljöttem hazulról, épp a tizennyolcadik születésnapom előtt. Az érettségit se tettem le.
A hó csak esett.
Lábammal dacosan belerúgtam a járdán kupacokba rakott hórengetegbe. Valahogy tl nagyot rúgtam. Fájt.Átázott cipőmön kersztül is éreztem, hogy fáj.
A kirakatok karácsonyt sejtettek. összeszorult a szívem. Fázósan összehúztam a kabátomat. A mellettem elhaladó emberek kipirult arccal, hónuk alatt csomagokkal felpakolva mentek. Ahogy néztem őket, valam inagyon fájt belül.
Most jönne jól egy nagy adag, hogy túllépjek ezen a rossz érzésen. Csakhogy a pénzem elfogyott. A kéregetésből és a lopásból szerzett pénz mindig hamar elfogy. A haverok pedig éppúgy üres zsebbel mászkáltak, mint én.
A metró felé vettem az irányt. Gondoltam szerzek egy kis italra valót, legalább az legyen…
Éhesen mordult meg a gyomrom. rájöttem, már egy napja, hogy nem ettem. De nem igazán az éhség kínzott, jobban inkább az ital utáni vágy, de már egy füves cigivel is beértem volna. Megálltam a metró bejáratánál és vártam. Aztán összeszedtem magam és odamentem néhány járókelőhöz, de a legtöbjük durván elutasított. Sokáig ácsorogtam ott. Végül néhány idős asszony csak megszánt. Nekik mindig hamarabb megesett a szívük rajtam.
Estére aztán zsebemben ott csengtek a szánalom csengettyűi. Betértem az első boltba, vettem egy üveg olcsó bort, és lementem az aluljáróba. Már vártak a haverok. Ahogy közelítettem feléjük, a kezemet nézték. Először én húztam nagyot az üvegből, aztán körbeadtam. Ők is az övékét, ittunk, ittunk és egyre nagyobb hülyeségeket beszéltünk. Norbi adott egy füves cigit, nem tudom honnan szerezte, volt és kész. Csak ez volt a fontos.
Nagyot szippantottam, majd kiesett a tüdőm. Köhögtem. Dagi megveregette a hátam. Ránéztem. Olyan mocskos volt, hogy undorodtam tőle. A legszívesebben ellöktem volna, de nem tehettem hiszen a második napja, hogy nála aludtam. Nála, a fűtetlen fészerben, ami csak azért volt az övé, mert ő fedezte fel először ott, a roncstelepen. Felmentünk mind qz utcára. Eszméletlen hideg volt. A vastag pelyhekben hulló havat a hideg szél mind az arcunkba vágta. A közeli bolt előtt fenyőket árultak. Megálltunk hirtelen mind az öten.
– Nem szerzünk egyet? – kérdezte Csoki.
– Aztán hova tennénk, a bőrgarnitúra elé? – röhögött Ricsi.
Tovább mentünk.
Csoki volt a legfiatalabb közöttünk. Láttam amint lopva visszanéz a fenyőárusra.
– Azért csak jó lenne egy karácsonyfa… – dörmögte.
– Aztán mit aggatnál rá, talán üres üvegeket?
Nevettünk. Nevettünk, de nem szívből, nem úgy, mint máskor…
Az utca, a kirkatok ünnepiek voltak, de mi ott a fészerben ezen az estén mind az öten olyan szótlanok voltunk. Csak ittunk, míg tartott a bor, és cigiztünk. A füstben már alig láttuk egymás arcát.
Sohasem éreztem ilyen magányosnak magam.
Eszembe jutott anyám karácsonyi asztala, s orromban éreztem a sütemények és a fenyő illatát.
Eszembe jutott a család, az igazi családom, anyu, apu, a nagyi és a kisöcsém.
Eszembe jutott az ünnep hangulata, a lázas karácsonyi készülődés, s hirtelen a sírás környékezett. Félrefordítottam a fejem, úgy tettem, mintha a füst csípné a szemem és megtöröltem.
Ugyan, mi lehet az otthoniakkal? – tűnődtem el.
Holnap karácsony, bizonyára már ők is készülődnek… De milyen lesz számukra mindez nélkülem? – villant át rajtam hirtelen, és ekkor belémhasított újra a fájdalom. A szívemhez kaptam.
Nem tudtam elaludni sehogy sem ezen az éjszakán. Csak elnyújtóztam csendben a lomtalanításkor szerzett ütött-kopott kanapén, és gondolkodtam. A társaim mellettem a szutykos matracokon hangosan szuszogva aludtak már, de nekem valahogy nem jött álom a szememre.
Felültem és rágyújtottam. Keserű volt számban a cigaretta, elnyomtam a fészer puha földjén, majd kimentem. Kimentem a hóba, megmostam az arcomat, aztán egyszer csak elindultam.
A hó ropogott a talpam alatt.felnéztem a fákra. Olyan szépek voltak, ahogy fehér hókosztümjükben az ég felé meredeztek. Nagyot szippantottam a tiszta levegőből. Úgy éreztem, mintha átmostam volna vele a tüdőmet. Nagyon jól esett.
Aztán mentem, csak mentem előre és vissza se néztem már. A hó meg csak hullott, s a szél, mint éles penge, úgy hasította az arcomat.
Mit bántam én.
Felkaptam egy marék havat, összegyúrtam és messzire eldobtam. Majd futni kezdtem, és csak futottam, futottam egészen a kocsiútig.
Egyszeriben olyan boldognak, és olyan felszabadultnak éreztem magam, mintha csak kicseréltek volna. Mintha kínzó, önszáműzetésem ért volna véget.
Háborgó lelkem lenyugodott, az otthon után vágyott.
S éreztem: felkészültem rá – tudtam, ma hazamegyek.

Következő cikk >>

Kapcsolódó írások