Mostanában, hogy törött karom miatt rendszeresen járok kezelésre, kötözésre, jelképes értelemmel kezdtem felruházni, hogy a traumatológia a –1 (mínusz egy) szinten, vagyis az alagsorban van. Sokórás várakozásaim közben szúrt szemet tudniillik, hogy az épületben itt, az A–B rendelőkkel szemben kapott helyet a Kegyeleti Osztály (K.O.), melynek félfogadási ideje hétfő–szerda, 9–11 óra között van. Kérik a tisztelt gyászolókat, hogy a félfogadás rendjét tartsák be, valamint kopogtatással ne zavarják. El-eltűnődtem, volt rá időm, hogy vajon az a gyászoló rokon, aki esetleg csütörtökön értesül édesanyja, édesapja, netán szerelmese, gyermeke elhalálozásáról – miképpen várja ki az ügyfélfogadás időpontját. Kivárja, és nem kopog, biztosan.
Legutóbb, amikor kioperálták karomból az utolsó csavarokat, éppenséggel félfogadás volt. Várakozás közben volt alkalmam illő tapintattal szemügyre venni a gyászruhában sorukra váró, alázatos embereket. S ekkor figyeltem föl egy fiatal lányra, aki a folyosó végéről húzott maga után egy fekete műanyag zsákot a rücskös kövezeten. A hagyaték, gondoltam. Az elhunyt alkatát, mozgását, szagát és mértékét mindörökre levedlett alkotó utoljára viselt ruhaneműje. A lány az előtérben megállt, várt, majd beszállt poggyászával a 0-ik szintre emelkedő liftbe. Balra kiskapu, jobbra konténerek.
2012 szeptember, második díj
