Ugye nem haragszol, hogy így, ilyen váratlanul rád rontok a levelemmel? Vagy nem is tudom… Haragudj, hiszen megteheted. Csak arra kérlek, olvasd el, ha már a kezedbe került, és hidd el, fontos lehet neked is, nem csak nekem.
Furcsa, de szinte látlak magam előtt, ahogy a homlokod ráncolod a meglepődéstől: hogyan is találtam rád annyi év után, és hogy jutott eszembe éppen a Fedél Nélkül hasábjain keresztül írni neked? Végül is,- ez a te világod, nem az enyém.
Pedig pont ez a magyarázat, mármint a hajléktalanok lapja. Én már csak itt élek ebben a házban (tudod, hol…) és ki sem tudom tenni a lábam, nem indulhattam utánad, azt sem tudhattam, hogy merre jársz. Te pedig, kedves barátom, tedd a szívedre a kezed! Meg sem próbáltál visszatérni hozzám. Sőt, egészen biztos vagyok abban: el akartál felejteni engem, és minden erőddel azon voltál, hogy nélkülem boldogulj. Mára már azt gondolhatod, sikerült..
De látod, milyen az élet! Egyszer csak elkezdtem híreket hallani felőled, és hirtelen megváltozott minden az életemben. Fontos lettél újra. Nem érted? Én sem igazán, de megpróbálom elmagyarázni.
Nem jártál nálunk azóta (hány éve is?), de arról talán hallottál, hogy végül is rendbe hozták a házat, no és persze idegenek laknak benne. Mármint neked idegenek, de én itt élek velük, és mondhatom, egészen rendes emberek. Én nem tudom, hogyan csinálják, de nem csak dolgos emberek, hanem valahogy jutnak is előbbre, (ami itt régebben nem volt jellemző). És képzeld, ezzel együtt vagy ennek ellenére- rendszeres olvasói a Fedél Nélkül-nek, hát így történt, hogy olvashattam néhány versedet. Egyre többet tudhattam meg rólad, és ezzel felszakadtak a sebek. Most már muszáj írnom. Csak tudnám, hol is kezdjem!?
Amikor elmentél, sokáig haragudtam rád. Olyan váratlanul történt, olyan hirtelen hagytál itt mindent, hogy nekem esélyem sem volt visszatartani. Dühös voltam, mert engem is cserben hagytál. Engem! Pedig mi nem csak barátok, sőt testvérek, de még annál is több: egészen egyszerűen egyek voltunk. Ott voltam veled mindig, mindenkor, mindenben. Ha tükörbe néztél, engem láttál. Mi együtt sírtunk, együtt nevettünk, közösen tervezgettük a jövőnket, és együtt bírtunk ki annyi minden rosszat. Ha elvágtad a kezed, én véreztem, ha szerelmes voltál, én vittem rózsát a kedvesednek. Amikor eltörted a csípődet, én feküdtem fel a műtőasztalra. És ez nem szemrehányás feléd, mert így volt rendjén. De éppen ezért fájt, hogy ilyen kurtán-furcsán magamra hagytál. Ezért haragudtam.
Szégyelltelek is, barátom! Igen, tudnod kell: szégyenkeztem miattad. Úgy éreztem, megfutamodtál, és ez nem volt jellemző rád. Ránk. Mert mi együtt annyi mindent kibírtunk, és reménykedtünk abban, hogy a dolgok majd egyszer jobbra fordulnak. Ezzel szemben te végül is elmenekültél. És magad mögött hagytál mindent. Azt gondoltam, ostoba vagy, ha úgy gondolod, lehet még újra kezdeni az életed.
Akartam, – nem akartam: aggódtam is miattad. Ismerlek jól, tudom, hogy te nem vagy bátor ember. És mennyi veszélynek lehetsz kitéve! Azt tudtam, hogy jól bírod a szenvedést, hiszen volt benne részed eddig is, de a bizonytalanságot nehezen viseled. Márpedig a hajléktalan élet maga a bizonytalanság. No és mit fogsz kezdeni a megaláztatásokkal? Hiszen te, csak úgy, mint én, érzékeny ember vagy.. Mi lesz belőled? Alkoholista? Depressziós, öngyilkosjelölt? Magányos, fásult élőhalott? Nem tehettem semmit…
És egyszer csak nagy sokára, újból felbukkantál az életemben, egy, az asztalon felejtett Fedél Nélkül újságnak köszönhetően, pedig már nem is reménykedtem. Elolvastam egy versedet. Te voltál, de mégis valaki más. Aztán, mivel itt nálunk már internet is van, kicsit jobban utánanéztem a dolgoknak, és egy egészen új oldaladról ismertelek meg. Megnyíltál, barátom, másokat is beengedsz az életedbe…Amikor még együtt voltunk, akkor miért nem fordult elő soha? Mi minden történhetett veled, aminek én nem voltam részese?
Irigykedni kezdtem rád, – és lásd be: joggal. Én itt élek ebben a régi házban, ahol megállt az idő. Csak járkálok fel – alá, mint egy szellem, és velem nem történnek dolgok Mondhatod persze, hogy mire föl panaszkodom: például nem fázom, mint te, nem betegszem meg, és még csak éhes sem szoktam lenni. A forró kávé nem égeti meg a nyelvem, nem öregszem, és ha minden így marad, még csak meg sem fogok halni. De nagyon tehetetlen lettem, teljesen tehetetlen vagyok így nélküled. Elvitted magaddal az időt, és csak te adhatod vissza.
.Most újra olvastam ezt a hosszúra sikeredett levelet, és látom, milyen szánalmas alak vagyok, de legalább őszinte. Mert végül is az irántad érzett dolgokról írtam, az érzéseimről, és ez nem túl hízelgő rám nézve. Harag, szégyenérzet miattad, aggályoskodás, irigység. Miért kell, hogy így legyen, kinek jó ez így? Nekem már régen nem, és gondold meg…
Valamikor egyek voltunk, hű társak, barátok. Most csak két félember vagyunk. Én a múltad lettem, akit nagy erőfeszítéssel kerülsz, de a verseidet olvasva, – elfelejteni mégsem tudsz, megtagadni nincs erőd. Te pedig az én jövőm vagy , de igazából egy hiány lettél az életemben.
Kedves barátom! Közel a karácsony, ami mégis csak a szeretet ünnepe. Ilyenkor összejönnek a családok, megpróbálnak félre tenni minden nézeteltérést, megajándékozzák egymást. Mi ketten egy család vagyunk, miért is ne tennénk mi is ugyanígy?
Olyan jó lenne! Üljünk le végre kettesben egy asztalhoz, legyen közös az ünnepünk! Igyunk együtt egy habos kakaót, vagy egy pohár bort – mindegy, csak beszéljük meg az eltelt éveket, amit egymás nélkül töltöttünk el. Én nagyon szeretném. Hiányzol. Ha adsz még egy lehetőséget, talán meg tudlak győzni arról, hogy elfogadj. Én pedig megismerhetem a jelenlegi életedet.
Kimondom, még ha ez meg is riaszt téged: szeretnék újból hozzád tartozni, megosztani veled a gondjaimat, együtt sírni és nevetni veled. Jó volna, ha újra összedugnánk a fejünket, tervezgetnénk, vagy csak nagyokat hallgatnánk, mint azok, akik már szavak nélkül is értik egymást. Én szeretnék megint úgy a tükörbe nézni, hogy téged lássalak. Veled öregedni, és meghalni is, ha eljön az ideje.
Ezért írtam ezt a levelet, és most nagyon várom a válaszod, reménykedve a mielőbbi találkozásban. Most már csak rajtad múlik! Boldog karácsonyt kíván:
Igaz barátod –
Régi önmagad
2012. december, első díj
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
