Tudunk róla, de más szembesülni véle. Előző hét szombati napjára virradóan egy középkorú hajléktalan férfi lelte a halálát…, kihűlését követően az utcánkban.
A metró bejáratától a huzat a lépcsőkig sodor néhány narancssárga színű szórólapot. Egy kartonpapíron üldögél a férfi, didergőn összehúzza magát. Éjszaka ellopták egyik pár bakancsát, Mezítláb, miután a piszkos zoknijait eldobta pár napja, ül az aluljáró falának vetvén a hátát. Jobb híján, mintha csak egy egy színes filmet nézne, nézi az előtte elhaladó embereket. Tünde, a kicsi nő, ki szintén itt tanyázik vagy három hónapja, egy húskonzervet adott néki, a felét, a többit a nő ette meg. Tündének különben három elvégzett egyetemi éve is van. Közlekedésmérnöki karra járt, majd a drog és az ital okán elzavarták otthonról és abbahagyta az egyetemet. A férfi borostás állát dörgöli, majd flakonos borába kortyol, erősen töri a fejét egy esetleges megoldáson. Így Mindenki Szentestére készülvén a városban, sehol nem képes egy pár cipőt szerezni. Nézi a lábfejeit, piszkos és néhol üszkös sebek levedzenek. Nem törődik véle, orvoshoz nem megy. Szabad polgár, élete-halála az ő kezében van. Lábujjai köztes merő seb, enyhe érintésre ragyogó-sziporka fájdalmat szükséges elviselnie. Tünde tűnik fel a metró bejáratánál. Szép kis nő, kár érte mint önmagáért is véli a férfi. Jobb lábára bakancs híján reklámszatyrot húz, majd megköti azt a keze ügyébe keveredett színes madzaggal. Pár szót vált a nővel, egy ősleletnek számító újsággal a lépcsőlejárathoz indul. Két óra elteltével 50 Ft-ra taksál anyagi helyzete, azt is egy fiatal férfitől kapta. Igen, el van keseredve, egyet tud biztosan: ott lesz és részt vesz az éjféli misén a közeli templomban. A falnál üldögél ismét a kartonpapíron, és sokszorosan érzi az aluljáró hidegét. A térkijelzőn -1 fok van.
Két középkorú férfi lép hozzá, szociális munkások. Egy szállóra invitálják, ő mindenre nemet mond. Fél óra elteltével a két férfi elköszön. Könnyű lépteikkel eltűnnek az aluljáróban. Egy szál cigarettája van, a legolcsóbb szivarka. A nikotin jóleső érzettel tölti el a férfit. A két nagytermetű rendőrjárőrt csak akkor veszi észre, amint ráköszönnek. Az iratai rendben. A kicsit alacsonyabb törzs végül is a mentőket hívja hozzá. Többet nem szólnak hozzá, várakoznak mellette. Az elsiető városlakók nagykabátjaikról friss fehér hó hull a kőre, tovább fújja a szél, az egész olyan tán, mint egy röpke tánc. Ezek szerint havazik, véli a férfi.
Megérkeznek a mentősök, mintha egy exit előtti beteghez érkeznének. Az egyik mentős vérnyomást mér, cukorszintet. Miklós évek óta cukorbeteg és nem szed gyógyszert. A cukorszintje 15.6, mondhatni jóval több, mint sok. A mentős térül-fordul, melegítő zsáktakarót hoz. Miklós tétován feláll.
– Viszontlátásra! – s elindul.
Erőszakkal nem tarthatják őt vissza, nem – vagy mégis?! Nem követett el semmiféle bűnt, ez az élete. Friss havat tapos, minden léptével felzizeg a jobb lábán a műanyag szatyor. Esteledik, majd éjszaka. A hófelhők felett tán élesebben ragyoghatnak a csillagok. A templom előterében áll és didereg, vászonkabátját álla alatt összehúzza. A „Dicsőség a magasban” imát mormolja újra és újra. Kicsit megszédül, ismerős érzés ez, a vércukorszintje kritikusan leesett. Zsebében kotorász. Egy kicsiny marcipán angyalka, fehérszín szárnyakkal, kezeiben rézszín kürttel. Tündétől kapta, igen, karácsony napja van. Rágja és nyeli, ajkán is érződik a marcipán íz, kicsit jobban lesz. Egy idősebb néni megtorpanván őt figyeli:
– Ha nem sértem meg, el tetszik fogadni? – Kisebb rúd mákos bejglit ad, a férfi kissé megkönnyezi az egészet.
A pap szavai alig hallatszanak ki az előtérbe, majd zsoltárokat énekelnek sorra. Végül a röpke csendben kilép a templomból. Tíz centis hó esett. Úgy szeretne kicsit boldog lenni, mint az egykori Szenteste anyáékkal.
Egy mécsest gyújt, a templom előtti díszkút elé teszi. Sorra jönnek a hívek az éjféli mise végeztével. Egy idősebb házaspár megáll mellette. A férfi egy Bibliát ad néki.
– Boldog karácsonyt kívánok!
A férfi – minden bizonnyal a – felesége egy papír ezrest tesz a kabátja zsebébe. Kiürül a templom előtt tér, ő marad egyedül. Előtte a mécses pici lángja világol.
Hová is mehetne, oda hol egy kartonpapír várja?! Mindkét lábfeje, mintha ezer és ezer éles tűvel lenne szurkálva. A bejgli felét, amit kapott, elviszi Tündének. Indulnia is kéne, és kegyetlenül fázik.
Nem tudja, mi lesz véle, de újsághírben nem fog megjelenni! Igenis, ő túléli a szegénységet, igen ő túléli a nagyváros hideg telét! A mécsest nézi, nem szeretne sírni, mégis gördülnek arca szegleténa kövér könnycseppek, újra és újra. A kicsiny mécslángot elfújja a szél, a sötétben magára marad.
