Én – mint régi, megszállott jégkorongrajongó – soha nem fogom elfelejteni azt a meccset.
A magyar elsőligában abszolút bajnok esélyes „Világverő SC” edzőmeccset játszott a „Junior Sasokkal”, azokkal az utánpótlás korú fiatalokkal, akiket tehetségük okán jó szemű játékosmegfigyelők emeltek ki az ifjúsági csapatból. A Sasoknak (17-18 éves jégkorongozókról beszélünk) természetesen esélyük sem volt a 28-30 éves, erejük teljében lévő, évek óta összeszokott, rafinált (és ha kellett, brutális) Világverő gárda ellen, de ezt az edzőmeccset mégis le kellett játszani. A bajnokság szünetében mindkét csapatnak szüksége volt egy „éles” meccsre hajazó megmérettetésre; a Világverők – mint mindig és mindenáron –, most is kiütéses, nagy gólarányú győzelemre törekedtek, a Sasok pedig ebből a találkozóból lemérhették, hogy felkészültségük és tudásuk mit ér egy felnőttekből álló elitcsapattal szemben.
Nekünk, ősszurkolóknak természetesen érdekes volt az összecsapás; a stabil, sziklaszilárd jelen és a feltörekvő ifjúság küzdelmére voltunk kíváncsiak. Így összejöttünk vagy 1500-an a „Jégarénában”, és sokan fogadásokat is kötöttek a mérkőzés végső gólarányára. Nos, a Világverők nem okoztak csalódást: gyakorlottan vetették magukat a küzdelembe, ha kellett, hosszú időre eldugták a korongot, ha kellett, lépten-nyomon hatalmas könyöklésekkel vágták a palánkhoz a junior csapat játékosait, szemtelen háromszögelléseikkel, villámgyors kiugratásaikkal elbizonytalanították és kétségbeesésbe kergették a fiatalokat. Egyszerűen lehengerelték, túljátszották őket, és ha valamelyik „Sasfióka” valamilyen csoda folytán mégis a kapujuk elé került, azt olyan drasztikus kegyetlenséggel takarították el még a közelből is, hogy már az első harmad közepén két juniorjátékost hordágyon kellett levinni a jégről. A Világverők kanadai edzője már évekkel ezelőtt leszögezte: „Ezt a játékot jégkorongnak hívják – és ez minden, csak nem játék. Itt első az eredményesség, utána jöhet a fair play, meg a többi rózsaszín dolog, figyeljetek! Ha egyszer én meglátom, hogy egy kapunk felé törő csatárt nem semlegesít minden – hangsúlyozom – minden lehetséges eszközzel a védőnk, akkor az a játékosunk megnézheti magát. És utána az egész csapat is. A leánynevelde a túloldalon van. Sportszerűség maximum a nagyapánkkal kapcsolatban képzelhető el, de az is akkor, ha az öreg nem éppen ellenünk jégkorongozik. Felfogtátok?”
A Világverő SC játékosai egyszer s mindenkorra felfogták az intelmeket, és most, ezen a meccsen az első harmad végén már 12 góllal vezettek a Sasok ellen. Ekkor a Világverők megunták a dolgot, és félreérthetetlen gesztussal kinyilvánították, miszerint a maguk részéről eldöntöttnek tekintik a meccset: saját kapujuk mögött gyülekeztek és hokibotjaikra támaszkodva egy 32 lapos magyar kártyával snapszerozni kezdtek. Jégedzett torkukból érdesen csendült fel a Világverő indulójának első sora: „Aki velünk packázik, istenünkre, ráfázik!”
A Sasok ifjú játékosai határozatlanul ácsorogtak az ellenfél üres, védtelen kapuja előtt, és tanácskozást tartottak, mivel úgy vélték, nem volna sportszerű, ha ilyen körülmények között szereznék meg első góljukat. Ekkor a kártyázóknak is eszébe jutott a ellenfél, és megbízták mázsás, kétméteres csatárukat, Bivalyt, hogy ugyan foglalkozna már egy kicsit az ellenféllel. Bivaly megvonta a vállát, előhalászta a korongot a tétovázó junior játékosok lábai közül, végigvágtatott a jégen és beütötte a Világverők 13. gólját. De miközben sikeresen átcselezte magát a védők közt, az akció végén, látszólag véletlenül, kalimpálni kezdett a kezével és könyörtelenül kettétörte hokibotját a Sasok kapusának fején. A kapus a földre rogyott. Az alattomos durvaságot mindenki látta, de a Bivalynak olyan respektje volt, hogy a bíró inkább félrenézett. A közönség a lélegzetét is visszafojtotta. A Sasok csapatából egyszer csak kivált a kisnövésű, cingár, vöröshajú Plákai, odakorcsolyázott az izomemberhez és kesztyűs ujját gyengéden a vállára tette.
– Parancsolj – szólalt meg halkan, de meghallottuk valamennyien –, parancsolj – mondta, és a Bivaly felé nyújtotta saját botját. A csatár ámultan tekintett rá. Hatalmas testén remegés futott át, aztán töprengeni kezdett. Végül megrázta a fejét, és furcsán fátyolos hangon megszólalt:
– Nem, ezt igazán nem fogadhatom el. De azért köszönöm.
– Miért ne fogadhatnád el? – mosolygott föl rá derűsen a ki vörös játékos. – Csak bátran!
Bivaly a balkezével tétován átvette a felkínált ütőt, aztán vállára ejtve gondolataiba merült.
Végül szégyenlősen elmosolyodva gyengéden és atyaian megsimogatta Plákai fehér fejvédőjét.
– Belőled remek sportember lesz… illetve már az is vagy – mondta elérzékenyülten és meghatottan kipárnázott mellére vonta a kicsit. Láttuk, hogy könnyek szöktek a szemébe, miközben jobbról-balról megcsókolta a kis vörös korongozó arcát. Majd két kezével eltolta magától és hosszan, megindultan Plákai szemébe nézett. A jégcsarnokot álomszerű némaság töltötte be, az az anyagtalan csend, mely a csodákat szokta kísérni. És akkor, eleinte alig hallhatóan, majd mind kivehetőbben a szférák lágy, titokzatos, földöntúli szépségű zenéje kezdett áradni a hangszórókból, rózsaszínű ködbe burkolt, varázslatosan mindent és ellenállhatatlan vágyat ébresztve bennünk a lelki megtisztulásra.
És mi megátalkodott, mosdatlan szájú, palackhajigáló szurkolók, valamennyien a zsebkendőnk után futottunk, és karácsonyi hangulat lett úrrá rajtunk. És a lelógó karzat is a palánkra borult, és hangos zokogásra fakadt. És a szomszédom így szólt hozzám: „A kisfiam születése óta nem értem meg ennél meghatóbbat…”
És egy előttem ülő kövér pasas előrántotta csekkfüzetét, és aláírt biankó csekkeket osztogatott boldog-boldogtalannak.