Törőcsik Mari a heves megyei Pélyen született 1935. november 23-án. A Sancta Maria Általános és Leány Gimnáziumba járt Egerben. 1954-1958-ig a Színház és Filmművészeti Főiskola növendéke. 1958 és 1979 között a budapesti Nemzeti Színházban játszott. 1979-1980-ban a győri Kisfaludy Színház műszaki vezetője. 1980-1990-ig a Mafilm színtársulat, 1990-1993-ban a szolnoki Szigligeti Színház tagja. 1993-tól 1994-ig a Thália Színház igazgatója. 2002 óta újra a Nemzeti Színház tagja.
Törőcsik Mari a Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze, kétszeres Kossuth, kétszeres Jászai Mari és Balázs Béla díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Ő a valaha legtöbbet díjazott magyar színművésznő. Azon kevesek egyike, aki díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon is. Budapest és Pély díszpolgára.
Október elsején a Zene Világnapján díszvendég volt a Színház és Filmművészeti Egyetem díszelőadásán, melyen egykori növendékek léptek fel. Ide beszéltünk meg találkozót a művésznővel, mégpedig a művészbejárónál. Nagy élmény volt számomra hírességek tucatjait látni közvetlen közelről. Törőcsik Mari volt az első fellépő, később elvonultunk vele beszélgetni.
Gondolom megható érzés volt itt újra színpadra állni?
Igen, és én nem is reméltem, hogy ekkora nagy szeretettel vesznek engem körül. Hálás vagyok ezért mind a szervezőknek, mind pedig a fiataloknak, kicsit talán többet is kaptam tőlük, mint amennyit megérdemelnék.
Manapság sokan úgy vélik, a mai magyar színésznemzedék kevésbé tehetséges, mint a negyven-ötven évvel ezelőtti. Ön szerint ez igaz?
Nem hinném! A maiak között is rengeteg tehetség akad, csak valahogy kevesebbet beszélnek róluk, kevesebb lehetőséghez jutnak hozzá.
A mai magyar filmgyártás, akár nagy mozi filmekről, akár tévé filmekről beszélünk, valahogy háttérbe szorul a külföldi filmdömping következtében.
Ez sajnos így igaz. Úgy tűnik sajnálják ma Magyarországon a pénzt erre, pedig ha lehetőséget kapnak a magyar filmkészítők, akkor igazán értékes műveket képesek alkotni. Vannak kitűnő színészeink és rendezőink, akiket külföldön jobban ismernek és becsülnek, mint idehaza. Miért van ez így, azt nem tudom, de az biztos, hogy ez nagyon nem jó. Kiváló filmek azért mégis születnek hazánkban, kár hogy nem több.
Ön, ha jól tudom 116 filmben szerepelt, és rengeteg színdarabban játszott, időnként egyszerre többen is. Melyiket szerette jobban. A filmezést, vagy a színházat?
Mindkettőt imádtam. A színpad a mindenem. Amikor Franciaországban bemutatták a Körhintát, Párizsban megismertem egy nagyon gazdag producert, aki jól beszélt magyarul, ő felajánlotta, ha kint maradok, taníttatnak franciául beszélni, és sok jó filmszerepet kapok, de én azt mondtam neki, a színpad a mindenem, egy színész pedig csak az anyanyelvén lehet igazán jó a színpadon. Filmezni is nagyon szerettem, ha egy jó filmben játszhattam, akkor azt kedveltem jobban. Sajnos kevésbé jókban is muszáj volt játszanom, meg kellet keresnem a kenyeremet. Amikor pedig a színházban kaptam nagyszerű szerepet, annak különösen örültem.
Jómagam is voltam színjátszó egy amatőr társulatban, néha kő-színházban is felléphettünk, néhány filmben is kaptam apró szerepet, nekem mindig az volt az érzésem, filmezni könnyebb, mert ha valami rosszul sül el, az nem túl nagy baj, legfeljebb megint fel kell venni azt a jelenetet, a színpadon ez lehetetlen, ott nem mondhatjuk a nézőknek, hogy bocsánat, ez rosszul sikerült, hadd játsszuk el még egyszer.
Ez igaz, de a színpadon a próbák során van elég idő, hogy begyakoroljuk az egészet, és ha jön az ihlet, valami jó ötlet, akkor azt be lehet építeni a szerepbe. Filmezéskor jóval kevesebb a próba a felvétel előtt, persze egy jelenetet fel lehet venni akár harmincszor is, de az szörnyen fárasztó, és könnyen előfordulhat, hogy épp az utolsó lesz a legrosszabb. Egyébként is, ha valami fenomenális dolog napokkal később jut az ember eszébe, még azt is be lehet utólag szúrni. Szóval mindkettő műfajnak megvannak a saját előnyei. Számomra mindig az volt a fontos, hogy a rám osztott szerep mennyire jó. No meg azért az se kutya, lehet-e egyáltalán abból a darabból, illetve forgatókönyvből elfogadható produkciót kihozni, vagy eleve bukásra van ítélve, mert rosszul lett megírva.
Ön szerint a mai magyar színészek között akad rendkívüli tehetség, igazán nagy egyéniség?
Igen, csak kevesen tudnak róluk. Fekete Ernőnek például sikere volt Európa és Dél-Amerika színpadain, lelkesen tapsoltak neki Ausztráliában és Új-Zélandon is, de Varga Zolit is jobban ismerik külföldön, mint itthon, és még sok-sok ifjú tehetségünk van, akik sajnos kevés, túlságosan kevés lehetőséget kapnak arra, hogy bizonyítsanak. Nagyon kevés filmet gyártanak manapság nálunk. Gondoljon csak bele, Mészáros Mártának, aki világhírű rendező, néha hosszú hónapokat kell várnia, hogy forgathasson. Ja és a TV. Hát nekik is sokkal többet kellene tenni, színházi közvetítések alig vannak műsoron, szinte semmi, pedig a tévén keresztül válhatnának a fiatalok ismertté, arról nem is beszélve, hogy ha igazán jó darabokat láthatnának az emberek a képernyőn, talán kedvet kapnának a színházba járáshoz is. De mondja csak, milyen lap is ez a maguké?
A Fedél Nélkül, a hajléktalanok lapja, egyrészt az a célunk vele, hogy hajléktalan embereknek pénzkeresési lehetőséget biztosítsunk. Terjesztőink között vannak sokan, akiknek a napi betevő falatot adja. Persze olyanok is akadnak, akiknek alkalmi munkája van, segélyt kap, esetleg nyugdíjas, de túl kevés pénzt kap, és az újságárusítással egészíti ki kevéske jövedelmét.
Borzasztónak találom, hogy emberek olyan nehéz helyzetbe kerülhetnek, hogy utcán kénytelenek élni, télen, nyáron utcán aludni rettenetes lehet, és akkor rendeletekkel akarják nekik megtiltani az utcán alvást, könyörgöm, vannak ma hazánkban emberek, akik azt hiszik, ezek az emberek ezt így akarják, hogy ezek az emberek nem szeretnének inkább lakásban lakni? És micsoda dolog az, hogy gyerekek és öregek éheznek manapság Magyarországon?
Bizony ez a mai magyar valóság.
Évekkel ezelőtt láttam egy riportot, életerős fiatalembert faggattak, miért lett utcán lakó, és engem megdöbbentett a válasza, azt felelte, hogy azért, mert megszüntették a munkásszállókat, de ő mindig is Budapesten dolgozott, és most is itt dolgozik, vidéken képtelen munkát találni, nincs más választása, az albérlet túl drága, ő mint darukezelő azt nem engedheti meg magának, hétvégén aztán haza megy a falujába kipihenni magát, tehát valahogy azért mégis el tud éldegélni. De együtt csövezik idős emberekkel, akik koruk miatt már sehol sem kapnak munkát, és sehol sincs nekik egy zug, ahol egy kicsit magukban lehetnének, ahol egyszer, csak egyetlen egyszer rendesen kialudhatnák magukat, azokat az embereket sajnálta ez a fiatalember. A csupán csöppnyit jobb helyzetben lévő hajléktalan sajnálta a még nála is elesettebbeket. Ez a riport engem iszonyúan megrázott.
Manapság is mindig elkeserít engem ha otthontalanokat látok az utcán, persze ritkán vagyok az utcán, akkor is inkább csak autóban, tudja nehezen mozgok már, a korom és a betegségem gátol. De érezni és együtt érezni még mindig intenzíven tudok. Szóval ezeknek az embereknek építeni kellene valami hajlékot.
Szociális bérlakásokra gondol?
Nem feltétlenül azt, bár az lenne a legjobb. Bécsben például mintegy százhatvanötezer szociális bérlakás van, már nem is tudom hol olvastam ezt, és más európai nagyvárosokban is sok van, és igyekeznek egyre többet építeni. Nálunk persze erre nincs pénz, pedig oly sok dologra van itt pénz, ami jóval kevésbé fontos, hadd ne mondjam most melyek ezek. Lehetne viszont kisebb hajlékokat is létrehozni, egy szoba zuhanyozóval, a konyha lehetne közös, de legalább egy szoba jár minden embernek, és ha valakinek nincs senkije, csupán egy kutya, macska, vagy egy papagáj a társa, hát had vigye oda magával. Rengeteg ház áll üresen, semmire sem használják őket, egyszerűen szétrohadnak, mint például Szombathelyen a laktanya, tudja sokat járok arra, ott van egy kis faluban házam, nos, az a laktanya a Horthy érában elit kaszárnya volt, később is az egyik legjobb Magyarországon, most pedig egyszerűen hagyják tönkremenni. Át lehetne alakítani, az állam adná az anyagot, és az emberek átépítenék maguknak sok száz pici hajlékká.
Fiával, lányával jó a kapcsolata?
Nagyon jó. És van már unokám is, kár hogy ritkán láthatom, mert a fiamék külföldön élnek. Tündéri a kicsi, még csak most kezdett óvodába járni, de már úgy táncol és énekel, mint valami kis angyal. Imád szerepelni.
Hát ez aranyos, bizonyára az Ön tehetségéből örökölt egy nagy adagot. Kedves Művésznő, köszönöm szépen a beszélgetést, számomra nagy élmény volt.
Utószó:
Évekkel ezelőtt érdekes fotókiállítást láttam, ami idősödő híres magyar színészekről szólt, mindenkiről egy fiatalkori és egy idős kori kép egymás mellett. Töröcsők Mari fotói előtt állva írtam a következő verset:
Tisztelettel jelentem Kedves Olvasóinknak, hogy Törőcsik Mari szeme még mindig kristálytisztán ragyog.
