Valahogy időtlenségében átcsúszott még egy éjszaka egy új napba, amit valahogy ismét át kell élni. Mi ebben az új, az életem felét tanulással, a másikat pedig az utcán éltem le. Mert még mikor megvoltak a házak, a Mercedesek, az üzlet, pénz és respekt, én akkor is az utcán éltem. Ott voltam szabad, nem mindig kényelmes, de szabad. Mi vonz minket ehhez az életformához? Mert én aztán tényleg megismertem a Rolls Royce-tól a börtönökig, a legszebb lányokig. És mégis.
Most például hét óra óta várok a segélyhelyen, és valójában nem is tudom hogy és miért kerültem ide, de azt tudom (dehogy tudom), hogy itt legalább segítenek. De miért kell a segítség, a Jóisten elhalmozott minden jóval, és én mind elutasítottam. Miért?
No de vissza a jelenbe, hát úgy ránézvést, vagyunk vagy százan, meg még egyszer annyi, aki vagy megunta a várakozást, vagy elment egyéb dolgokat intézni. Felesleges komplikációk és szükségtelen triplikációk mindenből, amik úgyis benne vannak a kompjúterekben, ott is feleslegesen és felhasználatlanul. Az őserdőket (a levegőt) pedig tomboló őrültekként irtjuk, feleslegesen. Miért?
Reklámcédulákért, amiket eldobunk az első kukába, vagy rosszabb, csak úgy, összegyűrve az utcára. Az Oxygén meg folyik. Valójában üres szavakkal játszunk, szabad éhezni, lakást, szakmát elveszíteni. Mert mit érnek a fennkölt ideák lehetőségek nélkül? Úgy pár millió rabszolgával még elmegy, a pálmafák alatt filozofálva, no de így? A görögök is és a rómaiak is sokkal jobban megvoltak még a legőrültebb császárok alatt is, mint a demokráciájukban. Csak ők, néhány kivétellel rá is jöttek erre. Vagy esetleg most mi lennénk a leendő rabszolgák? Nagyon úgy néz ki. Mindenesetre legalább következetesek vagyunk: 5OO éve mindig a vesztes oldalra álltunk, általában oktalanul, és mindig túl későn. Hát ehhez a hagyományhoz úgy látszik legalább hűek maradtunk. Sajnos.
Na, elég a filozófiából, ideje elindulni az ingyen ebéd felé, reméljük, nem érződik meg a bor szaga. Merthogy, ha van pénzed borra, akkor legyen kajára is, mondják. Csak úgy, a lelkiek miatt persze. De hát hideg van, nem értik? Ki inná ezt a kannás micsodát jókedvében? És különben is, egy bizonyos pont után az ember mindent megtesz, csakhogy kibújhasson a bőréből, hogy felejtsen.
Sajnos, egy idő után ez sem működik. A nézésekre immunissá válik az ember előbb-utóbb, és igen, van egy-két résztvevő, megértő, segíteni akaró lélek. Ezek arcát, szavait néha napokig hordozzuk magunkban – másunk úgysincs. A többinek magyarázhatnám, ha érdekelné egyáltalán, hogy valamikor nekem is volt, dolgoztam én is, rendesen öltöztem, fodrászhoz jártam, családom is volt, de minek. Egy kényszeredetten odavetett húsz vagy száz forintért? Pedig én is ember vagyok, és ebben a világban minden mindenkivel előfordulhat, hog így jár. Csak ezt nehéz elhinni, amíg meg nem történik, akkor meg már késő, és hamarosan jönnek a kórházak a fapadosak és igy tovább, hacsak valami kegyelemben nem részesül az ember. De ahhoz, hogy valaki felismerje az embert, magának is embernek kell lennie. És erre mostanában úgy látszik, nem nagyon jut az időből. Az egyik teljesen józan barátomat például most rúgták ki az állásából egy óra felmondási idővel évek után, – igaz már nyugdíjas, csak hát az sem elég, annak ellenére, hogy rendes nyugdíjat kap – csak úgy elküldték minden előzetes figyelmeztetés nélkül.
Szóval így. A szép új világ. Van egy ősi, ha jól tudom kínai közmondás: Vigyázz, mit kérsz az Istentől. Hátha teljesíti. Hát, úgy látszik ezt akartuk, de ki gondolta volna, hogy ilyen lesz a valóság? Pedig tudhattuk volna, megvolt rá a lehetőség.
Közben az utakon pedig hömpölyögnek a nyolchengeres terepjárók, tizen-huszonévesekkel a volán mögött, mint füstöt és megvetést sugárzó karácsonyfák. És a tulajok jó esetben ha fizetnek adót, de inkább azt se, elfér az valahol offshore, fent a hegyen pedig füst sincs, csak a távoli város fényei, élettelenül. Honnan, miből?
Na mindegy, elég, sőt. Megvan nekem is jócskán a saját bajom. Vagy lehetőségem? Mert így is lehet nézni, akkor már egész más a kép, és valós béke a jutalom. Ami tényleg kell, az pedig valahogy úgyis megadatik. És ami a legfőbb: így én magam vagyok, és tudom is ezt, és azt is, miért vagyok itt. De addig bizony csak ez van.
Végülis választás az egész. Igaz, nem könnyű ebben a külső-belső zűrzavarban, de azért lehetséges. És aki elhatározta, megérezte, akit megérintett, az tudja, hogy megérte. Mindent megér. Még így, gyalog is. Mert ez mostanában ezzel jár.
De ez jórészt kívül van rajtam, és nem tudok rajta sokat változtatni. Én is, mint mindenki, csak a magam útját tudom járni, és csak a magam útját kell járnom. És így kiderül, hogy végülis minden megvan vagy megadatik, amire igazán szükségem van, néha gyorsan, néha kis időbe telik.
De akkor elmondhatom, hogy az egész csak egy rossz, de szükséges álom volt csupán, aminek már nem vagyok rabja, és nem is leszek soha többé amíg így látom a világot.
2013 május
különdíj
