rántott sajtot reggelizel
pár szelet párizsival
jeges vizet iszol rá
kevés citrommal ízesítve
majd elhúzol
sebesen az edzőterembe
anélkül hogy tudatában
lennél: ugyanabban a
pillanatban ejtett foglyul
egy óriás fekete lyuk
egy törpecsillagot
mit a bendője
azonmód el is
nyelt örökre –
legföljebb évekkel
később furcsállod
miért vannak ezek
a lázálmok mikor
két oldalról üt fejbe
valami hihetetlenül
nehéz vonzás ökle
és felriadsz olyankor
s körülnézve rémülten
frissen bár félig alva
mint apró csillagok –
szétoszló fénypontokat
látsz halványodni
az asztali tükörben…
míg a plafonon
még egy új
hajszálrepedés
látható
és rá se ránts többé
hogyha alkonytájban
egyszerre két nap
süllyed le a horizont
mögé s lassan
felkúszik egedre
a harmadik hold –
vagy hogyha
méteres hó van a
legforróbb nyárban…
tudni fogod egyszer
minden eltűnik
abban a szájban
s vissza-visszaemlékszel
csak már jóval gyakrabban
mint régen
a régi fekete lyukra
mi nagyanyád
szobájában ontotta
a rémálmok anyagát –
homloka közepén a fagyos
üres nézés egyenként
rántva félelmeid az örvénybe:
homlokán át a játék
babába mit soha senki
nem mert alvásba ringatni
de eddigre már
naponta érzed
a világra nehezedő
lassan lassan épülő –
„fogyasztásra kész”
jelentésű pecsétet…
no – hát egyél
még egy kis mézet…
2013 December, első díj