Mint minden évben, most sem marad el a Karácsony, csak ki-ki hogyan éli meg, ott a kérdés és abban van a különbség. Kinek mi teszi ünneppé az ünnepet? Kinek csupán munkaszüneti nap, kinek loholás, kapkodás, mert jönnek a vendégek, kinek tetemes pénzkiadás, mert az ajándékozással járó megfelelési kényszerétől nem tud szabadulni, és még sorolhatnám.
Ez évben hagyjunk fel ezekkel, mert nem ettől lesz ünnep az ünnep! Nem az utcai díszkivilágítás miatt jött el az Istenfia, hogy 2000 év után abban gyönyörködjön. Nem találjuk furcsának, hogy a saját népénél, családjánál nem adtak számára helyet és egy istállóban kellett világra jönnie? Na, később sem volt jobb helyzetben, mert így ír erről a leghitelesebb beszámoló, a Biblia, hogy „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,20). Bátran kijelenthetjük ez alapján, hogy az első hajléktalan maga Jézus Krisztus volt. Nos, nézzünk körül! Nézzünk magunkba egy kicsit! Karácsonykor nem látunk a fogyasztói társadalom hízlalásától, a szegények megvetésétől és attól a félelemtől, hogy jaj, ha nem tudok megfelelni… Azért találom ezt furcsának, mert az Isten emberré lett, hogy átélje, megtapasztalja, milyen embernek lenni, hogy segítőtársa lehessen, hogy megtanítson szeretni, elfogadni és megbocsátani. Mi viszont nem fogadjuk el a hajléktalant, pedig közülünk került ki, de azt sem tudjuk neki megbocsátani, hogy a saját életében elrontott valamit, ezáltal nem is tudjuk szeretni. Nem valami szentimentális ömlengésre gondolok, csak arra, hogy meglássuk benne az embert, ha elbukott is. A Karácsony sokaknál addig tart, arról szól, hogy jól beeszünk, beiszunk, méregdrága ajándékokkal traktáljuk egymást. Nem vesszük észre, hogy mindebből hiányzik a szeretet? Hogy akinek valamit ajándékozok, nincs benne a szívem, a lelkem? Várom, hogy engem szeressenek, mert pénzt adtam ki az ajándékra. Ez nem Karácsony, ez árukapcsolás. Valamiért valamit. Ha az Úr Isten bemutatta ezen a napon, hogy annyira szeret bennünket, hogy elküldte a Fiát közénk, mi honnan vesszük a bátorságot, hogy – felülbírálva Őt – szelektálva szeretünk? Azért szeretlek, mert kapok valamit, és azért szeress, mert adok valamit. Úgy érzem, nagyon ilyen irányba torzult el a mi Karácsonyunk.
Nos van egy javaslatom:
önmagáért szeressük a másikat, hogy ő is minket szeressen önmagunkért. Higgyék el, nem ostobaság! Olyan értékeket hordozunk magunkban, amelyeket nem lehet megvenni. Nem az anyagiak körül forog a világ, hanem a szeretet körül! Abból és az által élünk. Értékeink között pedig a legnagyobb, hogy tudunk megbocsátva szeretni. Éljünk vele, hogy mások is élhessenek általa. Ettől válik igazán ünneppé a KARÁCSONY.