Várunk. Várunk egy ismerős arcra az állomáson, egy biztatató szóra, egy baráti ölelésre, egy szerelmes csókra, egy állásinterjún, az orvosi rendelőben, egy ajtónyílásra, hogy hajlandóak legyünk kinyitni azelőtt, akit megbántottunk… és szeretetre, amire talán a legjobban várunk az életünkben, de nem merjük megvallani senki előtt, mert bűneink megkötnek minket, és nem hiszünk a csodában, ami sokszor egy karnyújtásnyira van előttünk.
Életem első sikerélményét még gyerekkoromban sikerült átélnem, amikor tizenkét évesen második lettem a megyei szavalóversenyen. Az első örömkönnyek is ekkor csordultak ki szemeimből, és sírtam el magam a boldogságtól. Az irodalom iránti szeretetemet ekkor ültette el a szívemben a magyartanárnőm, akinek mai napig hálás vagyok ezért. Szeretem az ünnepeket és köztük a Karácsonyt is, de engem mégsem ez kötött le a legjobban, hanem a várakozás öröme, titka, mikor hangzik már el a nevem, hogy hányadik lettem egy-egy versenyen. Számomra ezek a pillanatok voltak a legörömtelibbek. Gyermekként izgulva, sosem tudva, dobogós leszek-e vagy sem, csak hajtott és hajtott a gondolat, hogy egyszer felnőtt koromban tehetséges író lehessek.
Az általános iskola befejezése után könyvkötő szakmát szereztem, és abban helyezkedtem el dolgozni. Az Alföldi Nyomda volt az első munkahelyem, ahonnan hamar Pestre kerültem. Nem voltak már szavalóversenyek, és nagyon elhagyatottnak, becsapottnak éreztem magam, mint akiről végképp lemondtak. Nagyon hiányzott az iskola és a versenyek izgalma, hangulata, a színpad varázsa, a légkör, ami körülvett akkor. Bár még ekkor léteztek munkahelyi, vállalati kulturális programok, irodalmi színpadok, de ezek már nem tudtak olyan boldogságot nyújtani, csak feledtették velem szomorúságomat. Nagyot fordult velem a világ, és új célokat tűztem ki magam elé: szakmai sikerek, családalapítás, pénzgyűjtés. Elfordultam az irodalomtól és tudomásul vettem, hogy felnőtt vagyok. Engem is az élet mindennapos gondjai foglalkoztattak, mint mindenki mást. Mindig vártam valamire. Vártam, hogy szembejöjjön velem a szerelem, egy ember, aki felfedez és segít nekem élni, túlélni az élet buktatóit, megmondani, hogy merre menjek, mit csináljak, hogyan csináljam. Nem úgy jött, ahogy én akartam. Teltek-múltak az évek, és azon vettem észre magam, hogy még mindig várok.
Csodálatosan szép ilyenkor a Piac utca és a Kossuth-tér, adventkor. Szerintem ilyenkor tölti be igazi funkcióját. Telis-tele több ezer színes, izzó fénnyel, dísszel, az ember csak ámul és bámul, hogy mennyire szép. Felsétálok egészen a Nagytemplomig, és leülök egy padra a főtéren felállított Mindenki Karácsonyfája közelében, és visszagondolok a gyerekkoromra. Elmúlt a színpad iránti vágy, a baráti ölelések is a múlté, a szerelmes csókok emlékeim könyvtárában porosodnak…
Tehetséges író sem lett belőlem, nem megyek plázákba vásárolni, nincs arany nyaklánc a nyakamban, vagy gyűrű az ujjamon, az értékek felcserélődtek bennem, és megtanultam elfogadni másokat olyannak, amilyenek. Csak a lényeg maradt meg, amit már több ezer évvel ezelőtt is tudtak hitvalló őseink, az apostolok, akik szintén vártak. Várták a Mestert, aki megváltja az egész világot és hitték, hogy ennek a várakozásnak a misztériumában fog beteljesedni életük értelme, és hiszem én is a teljes önmegvalósulást. Kerek évfordulót ünnepelve, betöltve az ötvenedik Karácsonyt, már tudom, hogy nincs másra szükségem, mint a Föld legnagyobb eseményére, Jézus második eljövetelére.
Debrecen, 2015.12.06.
2015 december, 3. díj
