Rongycsomónak látszik, pedig ember
Préselt szőlőszem ilyen esetlen.
Látni is fájó a sorsüldözöttet.
Maradékból morzsál szűkös ebédet,
mit szemétkupac kínál naponta.
Ettől gyakran meg-megkordul gyomra,
felidézve boldogabb éveket
Amely évek messze, messze tűnnek,
emlék marad borgőzös agyában
– miket átélt ifjonti korában.
Bár kívánja: meg nem ismétlődnek.
Csak áll, és néz üres tekintettel,
gépsivítás időzik agyában,
s szívébe mar: sosem lesz munkája.
