Fekszem a kórházban, csövek állnak ki belőlem, öt darab, egy az orromból, mint gyomor katéter, kettő a két kezemből, infúziók, egy a hasamból, ez a sebnedvek elvezetője, és zacskóban végződik, ami az ágytól jobbra a padlón fekszik. Az ötödik cső pont a legkedvesebb, legféltettebb szervemből jön ki, ágyról balra le, ez is zacskóban végződik, melyben sárgás folyadék gyűlik, ha megtelik, jön a nővérke és kiüríti. Eme ötödik csőre feltétlenül szükség van bizonyos több órás műtéteknél, igaz , felhelyezése bizarr és kissé fájdalmas a páciens számára, ám ami kell az muszáj, mert tessék kérem elképzelni mi lenne, ha az elaltatott, felnyitott beteg, akit éppen nyiszálnak, trancsíroznak, vagdosnak és szurkálnak, egy szóval operálnak, hirtelen az orvosok szemei közé vizelne. Na ugye!
Fekszem az ágyon, a kórházi ágyon, és mi tagadás, szörnyen unatkozom. Mozogni nem tudok, gúzsba kötnek a csövek, meg a fájdalom, mert ha fordulni, mozogni próbálok, nyomban belém mar a kín, tiltakozik a friss seb, csupán a lábamat tudom icipicit mozgatni, kezemet óvatosan megemelni.
Eszembe jut egy jó játék. Fejben adok össze három jegyű számokat. Felsorolom Európa összes országát fővárosával együtt, Napóleon marsalljainak nevét, az Árpád-házi királyokat, de itt valami nem stimmel, a végén hiányérzetem van, valószínűleg kihagytam valakit. Na még egyszer! III. Andrásnál megint úgy érzem, sehogy se stimmel. Na jó, ebből elég, elfáradtam. Gondoljunk inkább szép, kellemes emlékekre, boldog pillanatokra. Gyerekkori csínytevések, az első szerelem, az első csók, az első ….., nana, csak semmi pornográfia. És azok a gyönyörű szép helyek, ahol jártam, a házibulik, amiben részem volt. Mosolygok, jaj, azok a szép idők. Eszembe jut egy jó vicc, és kuncogni kezdek.
– Nocsak, nocsak, de jó kedve van valakinek.
Nahát, a Kinga nővér, vajon hogy került ripsz-ropsz az ágyam mellé, úgy látszok ez a lány úgy tud osonni, mintha macska lenne. Ki tudja, talán tényleg az, cica lány, húúú, de szeretnék kandúr lenni.
– Eszembe jutott egy vicc, elmondjam?
Bólint. Elmondom. Tiszta szívből nevet, közben pajkosan megfenyeget az ujjával, mert a vicc merő véletlenül szaftos, pajzán ám. Tova surran a két másik beteghez, aztán kifelé menet az ajtóban megáll egy pillanatra, megfordul és rám kacsint. Lám-lám, mégis csak érdemes élni.
2.
Tegnap kivették az orromból a katétert, nem kell már attól tartani, hogy öklendezni kezdek, és felnyílik a seb. Az infúziót sem kapom már állandóan, az egyik branül-tűt, amit még a mentőorvos helyezett be, már ki is vették. Haladunk. Azzal kecsegtetnek, hogy ha jó kis fiú leszek, holnap a sebből és a leginkább szeretett és féltett szervemből is kiveszik a csövet. Megígérem, igenis jó leszek, de ez persze kevés, a sebnek is jól kell viselkedni, ha már nem szivárog belőle genny, kiveszik belőle a csövet, és akkor már a vizelet-katétert is ki lehet venni, és akkor már fel lehet, sőt, kell kelni kicsit sétálgatni. Alig várom! Most éppen azon dolgozom, hogy a sebem is jó kis fiú legyen, szuggerálom. Tessék szépen összeforrni, tessék szépen összeforrni, gyógyulni. Nehéz eset. A mellcsontomtól az ágyékcsontomig húzódó fronton folyik a harc. Én bizony nem hagyom magam, hevesen támadok, mondókákkal bombázok, bevetem az akaraterő-tüzérséget is, lelkesítő beszédet tartok gyalogos katonáimnak, legyezgetem büszkeségüket. A győzelem a miénk, ez holtbiztos, be van tervezve. Jön az orvosom.
– Jó napot, hogy érzi magát?
– Éhes vagyok.
– Az jó, az nagyon jó, de ennie még nem szabad.
– No,de, miért jó hogy éhes vagyok, ha tilos ennem!?
– Az benne a jó, hogy a szervezete követelőzik. Amelyik szervezet nem éhes, az már feladta a harcot.
– Tudja Doktor úr, az enyém is feladta egyszer, a lelkem már odafent járt, ám valami fényes sugárból előttem termett egy több mint száz éves asszony, akiben felismertem a nagyanyámat, rám ripakodott, „hát te mit keresel itt fiam”, mire én, lejárt az időm a földön, „az lehetetlen, valami tévedés történhetett, ilyen fiatalon a mi családunkban nem szokás meghalni, még hatvan sem vagy”, mit tehetek én róla, ha már itt vagyok, hát itt vagyok, „ itt vagy, de itt nem maradhatsz, mars vissza a földre, különben lezavarnak a pokolba, szégyent akarsz hozni a családra, ki hallott már ilyet, ötvenhárom évesen meghalni, mars vissza a földre, vagy mégy a pokolba”, azzal eltűnt. Való igaz, felmenőim magas kort értek meg valamennyien, hetvennél korábban legfeljebb balesetben, vagy háborúban költöztek a másvilágra. Tehát visszajöttem. A föld mégis csak jobb a pokolnál. Bár ki tudja.
– Érdekes dolog amit mond – nézett rám csodálkozva az orvos – a műtét során volt két perc, amikor azt hittük elveszítjük magát. Szerencsére megmaradt, most már nem féltem magát, aki pajzán vicceket mesél a nővéreknek….
– De hiszen csak egy viccet meséltem egy nővérnek!
– Az mindegy. Én többet is hallottam, eléggé szaftosak, Úgy tűnik szaporodnak. Nem baj. Maga csak legyen jó kis fiú, akkor holnap felkelhet. Jobbulást.
Istenem, ezt a „jókisfiúzást” mért nem felejtik végre el? Egyébként is a doki legalább tíz évvel fiatalabb nálam.
3.
Fáradtan pihegek ágyamon, háromszor jártam végig a folyosót oda-vissza, az háromszáz méter. Tegnap délelőtt vették ki a csöveket a sebemből és a fütyimből, nyomban felkeltem kicsit sétálni, és döbbenten tapasztaltam milyen nehéz tud lenni száz méternyi táv lassú, csoszogó lépésekkel való leküzdése. Ráadásul minden csosszanásnál sebembe nyílalt a fájdalom. Délután a második túrám már kétszáz méter hosszú volt, ugyanis mintegy ötven méter után rájöttem a friss sebbel való cammogás legoptimálisabb technikájára, arra a módra, amivel csaknem fájdalommentesen lehet haladni a folyosón. Ma reggel már három kanyart tettem meg, most pihenek.
Öt napja nem ettem, nem ittam semmit sem, egyetlen falatot, egyetlen kortyot sem, hiába könyörgök az orvosnak, azt mondja, addig semmit, amíg nem lesz székletem, de hát mitől lenne székletem, kesergek, de ő hajthatatlan, azt állítja, igenis lesz majd székletem annak ellenére, hogy öt napja semmit se ettem, semmit se ittam, legyek jó kis fiú, várjak türelemmel, és ha végre lesz, akármilyen kevéske is, ne húzzam le, hanem mutassam meg a nővérkének. No, hiszen a nővérke biztosan cseppet sem kíváncsi rá, de ilyenek ezek a doktorok, mindenféle érthetetlen dolgot követelnek az ember fiától.
Na mindegy. Két szobatársamnak hozzák a reggelit. A fal felé fordulok, ne is lássam. Én reggelire megint infúziót kapok. A fene egye meg, meddig tart még ez a nyomorúság! Kábé órányit sajnálgatom magam. Hallom, a folyosó másik végén elkezdődött a vizit. És mit ad isten, mintha enyhe ingert éreznék. Tán csak nem! Hű micsoda óriási diadal lenne, ha sikerülne valamit produkálni, bármilyen picurka adagot, de valamit, pont a vizitre. Kioldalgok a fürdőszobába, ülök csendesen, nem erőltetem, még negyed óra, mire ide ér a vizitelő stáb, ráérek. És egyszer csak hopp, valami kijött, nem állom meg, hogy meg ne nézzem. Hatalmas a csalódásom, alig borsószem nagyságú halvány valami sikeredett csupán, szaga sincs. Na, sebaj, van még időm, hátha összejön még egy kicsivel nagyobb darabka is. Öt-hat percnyi izgatott várakozás után megint kijött valami, ezt is megnézem, nagyjából ugyanolyan színű és nagyságú, mint az első, de most már kettő van. Ez már azért mégis valami, ez tagadhatatlan. Hallom, már a szomszédban járnak az orvosok. Nyomom, hátha sikerül még egy, a három az mégis csak több, mint a kettő, ám hiába erőlködöm. Hallom, hogy a korteremben engem keresnek, kezet mosok, aztán szomorú pofát vágva kilépek a fürdőszobából.
– Nos, mi újság – kérdezik.
– Valamicske valami van, de hogy ezt lehet-e székletnek nevezni, azt nem tudom.
– Na had nézzem – szól a doki.
Szorongva várom mit mond majd. Éppen csak bele néz a WC csészébe, lehúzza, kezet mos, felém fordul.
– Jól van, mindjárt kap fél bögre teát. Délben már ehet is néhány falatot.
Azt a fél bögre teát úgy ittam, mintha mennyei nektár lett volna, lassan, kortyonként, minden cseppjét maximálisan kiélvezve. Boldoggá tett az a tea. Szinte újjá születtem tőle. És most hozzák az ebédet, biztos valami könnyen emészthető ételt, amit rágni sem nagyon kell, de végre mégis valamiféle táplálék lesz. Az infúzióból már nagyon elegem van. Elém teszi Kati nővér az ebédemet, három darab babapiskóta meg három deci tea. Elkámpicsorodva bámulom.
– Ez az ebédem?!
– És a vacsorája is hasonló lesz majd. Talán azt képzelte, hogy egyből töltött káposztát ehet!? Előbb még diétáznia kell.
Megiszom a tea felét, megeszem a babapiskótát, aztán a tea másik felét is megiszom és elképedve tapasztalom, hogy jóllaktam. Nahát, ki hitte volna, három darab babapiskótával és három deci teával jól lehet lakni. Hihetetlen. Jön Kati nővér összeszedni az üres tányérokat. Rám mosolyog.
– Ne búsuljon Lacika, holnap már húslevest és krumplipürét ebédelhet.
No fene, azt mondja nekem, hogy Lacika. Erős vágyat érzek, hogy megsimogassam a popsiját miközben fordul és indul az ajtó felé, de türtőztetem magam. Ki tudja, talán megharagudna rám.
