Rohadtul utáltuk a viskónkat. Pedig hány éjszakát töltöttünk itt az összepréselt fényben, hány és hány nyomasztó éjszakán át okádtunk viskónkban, a pancsolt piától és köhögtünk a mezítlábas cigarettától. Közben meg egyre csak nőtt bennünk a gyűlölet és a rettenet. És a felhasított sikoly. Mégsem tettünk ellene semmit. Tudtuk, hogy együtt kell maradnunk, így talán nagyobb az esélyünk a túlélésre; pedig olykor egymás vérét szürcsöltük. Vártuk tehát azt, ami elkerülhetetlen. A halált. Képtelenek voltunk a holnapra gondolni. Még a bűzlő, mocskos ruháinkat sem vettük le, melyeket már hónapok óta viseltünk. Soha, de soha nem jutott az eszünkbe, miként is festhetünk bűzlő és mocskos ruháinkban. Így éltünk a kartonpapírral bélelt viskónkban, és egyre erősebbé vált bennünk a gyűlölet és a rettenet. Mindenki és minden iránt. Csak okádtunk és köhögtünk vadul és cudarul éjszakákon át. Vártuk, hogy a víz borrá váljon és megszaporodjon végre a kenyér. Vártuk, hogy valaki sarkig tárja az ajtót, s mi kirepüljünk gyászos kalitkánkból, szabadon, mint a madár. Igen nyomorúságosan viselkedtünk, és mondom ez nem esett nagyon nehezünkre. Közben meg nem is tudtunk róla, hogy a felhasított sikolynak, mi a szívben morajlik, fent az égben fényneve van.
Likes
Nincs hozzászólás