Felvetődik a kérdés, hogy miért váltak annyian földönfutókká az elmúlt immár közel húsz év során?
Az ezt megelőző évtizedekben is nagyon-nagyon sokan éltek mélyszegénységben, az sem kizárt, hogy többen, mint ma. Rosszak, sőt rosszabbak voltak a lakásviszonyok, s a lakáshoz jutás sem a szegények kiváltsága volt. Ellenkezőleg. Munka nélkül is sok százezren éltek, még ha nem is regisztrálták egy részüket sem, támogatást sem kaptak. Ellenkezőleg, egy részüket üldözték, büntették. Családi és egyéni tragédiák is – sajnos – bőven voltak, válások, állami gondozás, nem is beszélve a tömeges alkoholizmusról. És a sort még folytathatnánk. Mégis, azokban az évtizedekben működtek olyan mechanizmusok, melyek meggátolták, hogy emberek tömegesen és tartósan hajléktalanokká legyenek, vagy éppen fedél nélkül éljék le életük egy részét.
Nem állítjuk, hogy megtaláltuk volna ezekre a kérdésekre a vitathatatlan feleletet, de megpróbáltunk részlegesen utánajárni, s ehhez most néhány társadalomstatisztikai idősort hívtunk segítségül.
Alkohol, tbc, öngyilkosság
A hajléktalan emberek igen-igen sokszínű világán belül a különböző csoportok igen eltérő módon érintettek az alkohol problémájával. Vizsgálataink is kimutatták, hogy a fedél nélküliek – sőt, szüleik – körében is nagyon jelentős szerepet játszik a nagy alkoholfogyasztás. Számos olyan emberi sorssal találkozunk, ahol a szülők alkoholizmusa komoly kockázatként járult hozzá a felnövő gyerek hajléktalanná válásához, vagy ahol az alkoholbeteggé válás nagyban közrejátszott a család, a munka, a lakás elvesztéséhez. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora tömegű ilyen kockázat terheli egy-egy időszakban az egész társadalmat. Vajon társadalmi méretekben radikálisan nőtt-e az elmúlt 15-20 év során ez a kockázat a korábbi évtizedekhez képest, vagy sem?
Persze az erre vonatkozó társadalom-statisztikai idősorok is a jelenségnek csak egy-egy elemét tudják megragadni, ráadásul sokszor csak a statisztikai számbavétel, az érintett intézmények regisztrációs eljárásainak torzításain keresztül. Nos, a rendelkezésünkre álló információk alapján azt láthatjuk, hogy a – hivatalosan nyilvántartott – alkoholfogyasztás nem nőtt meg radikálisan az elmúlt két évtized során. Sőt. Csúcspontját éppen a rendszerváltás előtti évtizedben érte el, majd azóta inkább enyhén csökken, stagnál. Vagyis sem a kilencvenes évek mély gazdasági válsága, sem az ezt követő kilábalás nem hozott jelentős, társadalmi léptékben mérhető változást az alkoholfogyasztás területén. Inkább az előző évtizedek mutatnak jelentős változásokat: amikor a 70-es és 80-as évtized során visszaszorult a korábbi magas borfogyasztás és jelentősen megnőtt mind a sör, mind a tömény italok fogyasztása.
Hasonlóan ehhez, nem hogy nőtt volna, hanem inkább határozottan csökkent az egészségügyben nyilvántartott alkoholbetegek száma az elmúlt évek alatt. 1980-ban mintegy 50 ezer alkoholistát tartottak számon, s ez 1990-re már közel 65 ezerre emelkedett, de tíz év múlva már „csak” 40 ezer ilyen beteget tart számon a magyar egészségügy. Figyelemre méltó, hogy a nyilvántartott alkoholista nők száma ezen időszak alatt stagnált, a csökkenés lényegében a nyilvántartott alkoholista férfiak számának csökkenéséből adódik. Azt azért megállapíthatjuk, hogy ez a kockázati tényező jelentős mértékben jelen van a magyar társadalomban, bár súlya mintha nem emelkedne, inkább csökken.
Lehetséges persze, hogy egyes csoportok fogyasztása lecsökkent, miközben más csoportok fogyasztása akár jelentősen meg is emelkedhetett. Számunkra erre utaló jelnek tűnik, hogy a májzsugorodásban meghaltak népességen belüli aránya igen jelentősen megemelkedett az elmúlt hosszabb időszak alatt, s azon belül is az elmúlt 15-20 éves periódusban is. A férfiak körében ez az arány 1970. és 2000. között a hatszorosára, a nők körében a négyszeresére emelkedett.
A tbc elterjedtsége összefügg mind a súlyos alkoholfogyasztás elterjedtségével, mind a tartósan nyomoruságos lakhatási viszonyokkal. Az alkoholfogyasztáshoz, a nyilvántartott alkoholbetegek számához hasonlóan a tbc-betegek száma is csökkent az elmúlt időszak alatt. Bár ez a folyamat sem volt ellentmondásoktól mentes.
A 90-es évek közepén – az addigi több évtizedes csökkenő tendencia megfordult – enyhén, de érzékelhetően elkezdett emelkedni a nyilvántartott tbc-s betegek száma. 1997-től viszont már ismét a csökkenő tendencia folytatódott: ma már fele annyi új tbc-s beteget regisztrálnak évente, mint a rendszerváltáskor. (Ugyan vannak kétségeink itt is a regisztráció megbízhatóságára vonatkozóan, maga a csökkenő tendencia meggyőzőnek tűnik.) Ez a csökkenés még akkor is fontos, ha sajnos éppen a hajléktalan, fedél nélküli emberek körében az átlagost jóval meghaladja az érintettség, mert maga a tendencia valamennyire a társadalmi kockázat csökkenését jelezheti.
Hasonló a helyzet a végrehajtott öngyilkosságokkal is. Kisebb hullámzásoktól eltekintve, egyértelműen csökkent az öngyilkosságok száma hazánkban a rendszerváltás óta, ami annál is fontosabb, mert korábban elsők voltunk éppen e téren a világon. A nők körében a felére, a férfiak körében a két harmadára csökkent az öngyilkosságot elkövetők száma 1990 óta.
Mindez elsősorban azt mutatja, hogy a nagy társadalmi-gazdasági tendenciák és ezek között a végsősoron mégis csak egyéni helyzetek, olykor döntések, társadalompszichológiai tendenciák között igen-igen bonyolult, nem egyszerűen megfejthető kapcsolatok működnek. Egy egyszerű képlet szerint a 90-es évek elején lezajlott mély gazdasági válság, magas munkanélküliség, elszegényedés mind az alkoholizmus, mind a tbc, mind az öngyilkosságok számának növekedéséhez „kellett volna”, hogy vezessen.
De éppen ennek ellenkezője történt. Magunk hinnénk abban, hogy a rendszerváltást megelőző viszonyok összessége – hosszú távú történelmi gyökerek, minták mellett – igen negatívan befolyásolták az egyénekig elérő társadalomlélektani mechanizmusokat, s ez a nyomás a rendszerváltást követően mégiscsak enyhült. De ez csupán egy merő hipotézis, melynek elvetése, vagy alátámasztása számos alapos kutatást igényelne.
Elgondolkodtató számunkra, ahogy a végrehajtott öngyilkosságok csökkenő számával párhuzamosan nőtt a fedél nélküliek száma. Elgondolkodtató számunkra, hogy teljesen kiúttalannak, megoldhatatlannak tűnő helyzetekben korábban nehezebben lehetett „elmenekülni”, maradt ez a végső „megoldás”, ma szabad „világgá szaladni”, a menekülést, akár a semmibe menekülést választani.
