1.
A hideg olyan sűrű vastagon tömött
s anyagszerű mint a hó tiszta
s áthatolhatatlan tömény mint
az a szöveg az a vers ott és akkor
mibe beásta magát mint hód a gátba
s rég elfeledte már az egészet pedig
szavai hogy szétolvadtak a nyelvén…
akár a hópelyhek itt és most miket
arcába vág a szél hiába feje fölött
a mérföld magas szikla fagyott az ég…
Futó farkasárnyék vetül, üt mindenre, bedűl…
2.
Rohan egy fehér farkas a télben
Körbeveszi végtelen fekete erdő
eget ostromló fák sziklák
mik telibe ütik az eget
száll a hó a mancsa alól repül
mint e hold odafönt alant a talaj
faágak halmok buckák és kövek –
benne minden a párjáért hevül…
3.
Rohan vele együtt a Hold,
át a csupasz ággubancokon –
keresztül szeli a csillagos eget…
„Hó, Hó…” mormolja, de a
farkas nem válaszol, mancsa
alatt reccsen az ág, a már lehullott
hó, ropog… Sóhajt a szél, a fák között
ide-oda búva fázik, reszket, odavan
egy kis melegért míg forró dzsungelről
álmodik dühében meg néha
havat kavar simogat jeget lelket
fagyaszt embert s farkast ölel
dédelget részvétlen hiába
nem kérte rá senki se nyáron se télen
4.
Rohanok, csak rohanok, hajt
a szükség, a vágy én rezesszőrű
napillatú páromért a mancsom a markom
tele van máris vele ó, a te drága,
mézédes husod benne…
Remegő lábakon állok a fagyban nélküled
fázom de fázom nagyon, a horpaszom
már mennyire, mennyire remeg itt érted..
