Várlak.
Bátor hittel
Csüngve ígéreteden:
Sokáig maradsz.
Legalábbis többet
Ötször hatvan másodpercnél,
Amennyit általában
Kimérsz nekem.
Lesem az órát,
Fülelve
Azt a nagyon halk
Kopogtatást az ajtón.
Kiszűrve az utcazajból
A csengő hangját.
Megjössz.
Pillanatok törtrésze alatt
Szétpereg az idő,
S többször hallom hangod,
Miközben a mobilodon tárgyalsz,
Mint amikor
Rám sem nézve,
Magad elé
Hozzám beszélsz.
Bocsánatot kérsz,
Protokoll bocsánatot,
Fel sem fogod
Mekkora ajándék
Lecsendesíteni az emlékeket.
Együtt, mert közösek, ismered
Te is, én is
Panelbéli napjainkat.
Azóta jó pár év mögöttünk, Ne öltöztesd rózsaszínbe,
Alatta korom, tudod.
Lehet, neked könnyebb
Szállóigékkel a föld felett járni,
Akkor megértelek.
Temesd az arcod
Régi fényképalbumokba,
Dédelgesd az emlékeidet,
Fesd át – de rajtam
Nem fognak a színek.
Csak faltól falig
Tudunk szeretni,
Az ajtón túl maszkok,
Idegrángás és túlfeszültség,
Másnap mégsem
Tárcsázzuk egymást.
Faltól falig
Fáj a szó,
Kimondatlanul belénk szakadva,
A sok „miértre” a válasz
Legfeljebb
Padlóra vetülő fanyar mosoly.
Csak faltól falig
Frontális szobrokként,
Átmosódva pár odavetett jókívánsággal
Távozunk,
És kipipáljuk a jegyzetfüzetben –
Megtettünk minden tőlünk telhetőt…
