Nem vagyok túl idős, talán nem is láttam még mindent, de abban holtbiztos vagyok, hogy nem fogok túl sok baromságot összehordani, és nem áltatok senkit olyanokkal, hogy szép az élet, jó az élet, csupa móka, kacagás és buli, buli, buli…
De abban sem hiszek, hogy annyira szörnyű lenne, hogy el kelljen menekülni előle egy másik dimenzióba.
Csak az ember néha elvágyódik. Van, aki egy másik országba, van, aki egy másik életbe. Én egy őszintébb, egyszerűbb, földhözragadtabb, átláthatóbb világba vágyom, ahol az életem nem abból kell álljon, hogy olyan dolgokról vitatkozom amúgy hozzám közel álló emberekkel, hogy miért nem választottam olyan embert magam mellé, aki havi ötszázezret keres, miért nincs olyan állásom, ami havi kétszázat ad,… stb.
Mialatt a nővérem ordibálását hallgattam a telefonban frissenszült anyaként egy kórházi ágyon ülve, még nem fogalmazódott meg bennem a válasz a miért kérdésre (nevezetesen, hogy mért üvölt velem, mint a sakál, s mért akar meggyőzni róla, hogy az ő élete jobb, mint az enyém…). A legmegválaszolhatatlanabb kérdés, amit feltehettem volna az az, hogy ki mondja meg nekünk, hogyan kell jól élni az életet, mert nekem például senki nem nyomott a kezembe használati utasítást a születésemkor. Később persze megpróbálták, de akkor meg a hangnemet nem találták el.
A dolog arról szól, hogy az élet csupán emberi játékok sora és rá kellett döbbennem, hogy én nem játszom őket. A nővérem azért ordított, mert a legnagyobb bizonyságot védtem az ő elvei ellenében erre a tényre; a páromat. Na, és persze a lányunkat. De egyébként konkrétan a páromról volt szó. Nem is ez a lényeg.
Mostanában esett le a tantusz. Vagy hát a fene se tudja, mert lehet, hogy rosszul tippelek, de úgy hiszem félelmükben üvöltenek ilyenkor az emberek, mert a saját félelmeiket látják az ilyen választásban. Konkrétan mindig a szüleim példáját emlegeti, merthogy anyai részről féltestvéremként rühellte a fateromat. Az már más tál tészta, hogy a tulajdon apja soha le se szarta. Az én apám lakást, sőt átmeneti időre autót is biztosított neki, meg a szomszédtól jogsit. Persze ingyen, ha jól tudom. Egy jól sikerült házassággal pedig kórházi ápolónőként is beírhatta magát a sikeres emberek évkönyvébe. Tíz évre. Született egy fia, akit érzésem szerint eléggé elkényeztetett, mondván, ő már fogyasztói társadalom. Csakhogy ez így elég hülyén hangzik itt Magyarországon, szerintem legalábbis. De hát ő tudja…
Az egész dologban a legsajnálatosabb tény az, hogy maga a társadalom összfelfogása teremti ezeket a feszültségeket, főképp azzal a viselkedésmintával, amit úgy hívok, félelemkeltés torz tükrökkel. A torz tükör az életet megkeserítő nyomor különböző alakjainak végnélküli felsorakoztatása, hajléktalanok, vagy a nyomor legalsó bugyrában tanyázó családok bemutatásával, míg a másik oldalon ott figyelnek a sikeresek, gazdagok, híresek, szépek, vagy épp szerencsések.
Azt gondolom nem kell magyarázni melyik oldallal szimpatizál az emberek nagyobbik hányada.
Nem annyira fontos talán, de úgy hiszem, van annál szebb cél az életben, hogy felnézzenek ránk mások, s van annál kegyetlenebb sors, mint szegénynek születni. Igen. Sokkal szarabb a szegénység ellen kiszolgáltatottság, és félelmek árán küzdeni. S talán minden erőfeszítésünk ellenére ugyanúgy végezni, mint a szüleink.
Volt ember, aki csak egy rendes arcért emberek életét oltotta ki, manapság pedig lelkileg, idegileg, emberileg teszik tönkre egymást az emberek, jóval értékesebbnek tűnő értelmetlenebb dolgokért. Akkor mitől vagyunk különbek hát?
Egyes kutatások szerint már a középiskolának úgy mennek neki a 14 évesek, hogy úgysem számít a tudás, mert a kapcsolatok számítanak az életben. Ezt látják a szüleiktől. Például, hogy a legjobb munkahelyekre csak protekcióval, ismerős által lehet bejutni. Kérdem én, immáron magam is szülőként, hogy vajon az én lányomtól mit fog elvárni a társadalom 20 év múlva vagy akár még előbb? Tényleg nem fogják emberszámba venni, ha nem a legutolsó divat szerint öltözik, tényleg kiröhöghetik és bánthatják, ha bármit másképp gondol vagy tesz, mint a többség, vagy végre elkezdünk ezekből a srácokból értelmes, mások gyengeségeit tiszteletben tartó embereket faragni? Jól tudom, hogy a falkaszellem, ami az összetűzéseket generálja, csupán állati ösztön, de határt kell szabni a félelmeknek és meg kell próbálni felülemelkedni a társadalom trükkjein, át kell látni, s át kell láttatni a gyerekeinkkel is, hol van a megtévesztés foka. Persze, a másfél hónapos gyerekemben akár maga az ördög vagy a megváltó is lakozhat, dehát nevelés kérdése csupán, mivé alakul majd felnőttkorára. Láttam sok hibát és erényt a nevelés terén, de amit tudom, hogy nem kerülhetek el: hogy hazudni megtanítsam, amikor a társadalmi normák nyomására, az ő saját érdekében mondom azt, hogy nem szabad. Természetesen ha arra nincs recept, hogyan kell jól élni az életet, arra sincs, hogyan neveljünk tökéletes embert. a világnak.
A másik nővéremnek például van egy kislánya, ő négyévesen kijelentette, hogy utál metrózni, mert büdik a csövesek. Hurrá! Anyuka meg büszkén elmesélte mindezt… És azt mondta Ő büszke magára, mert a gyereke őt igazolja. Ha ez volna az igazolás, hát legyen ez. Én mindenesetre igyekszem jó anya lenni, bár ez talán olcsó közhelynek tűnik.Már tényleg nem lehet behatárolni jót és rosszat a múltbéli tévedésekről gyakran kiderül, hogy jó döntések voltak, a jókról, hogy rosszak és így tovább…
Majd eldönti a többit az Úr, bár bevallom én a felsőbb hatalmat inkább Sorsként szoktam definiálni, elvégre vannak amolyan végzetszerű dolgok az életben, amikről nem tehet az ember. Na, és vannak, amik ellen meg puszta ösztönből nem tesz. Megérzések, vagy mik.
Párkapcsolatokban is látom az emberi játékokat, sőt a sajátomban is megélem, néha elég kellemetlenül, de nincs rá válasz miért nem játszom őket. Hiszen látom ahogy kisemmizik, kihasználják egymást a felek, ahogy belekényszerítik a másikat döntésekbe, vagy épp átnevelik, láncra verik, megalázzák, tönkreteszik, ezután már tényleg csak az jöhetne, hogy megölik és megeszik, amikor másra már nem jó.
Hol van hát az emberi játékok határa? Meddig öljük egymást a félelmeink által vezérelve, merthogy az elég élesen kitűnik, hogy a párunktól is félünk és bebiztosítjuk magunkat ezer oldalról, attól való félelmünkben, hogy árthat. Vannak kiszámíthatatlan dolgok az életben, az emberek is azok és a számító természet a világ leggusztustalanabb velejárója és az talán a legnagyobb tévedés, hogy vezet valahová. Merthogy láttam embert belebukni ebbe a nagyonis emberi játékba és volt akkora szerencséje, hogy még mindig magas lovon ülhet.Na, de mindegy.
Ha az emberi játékok ideje lejár, majd talán belátjuk, hogy az egész emberiség összes játékszere vagyunk, és aki a szálakat mozgatja sosem fedi fel az arcát.
Ki tudja, talán torzszülött és nem mer mutatkozni köztünk…