I.
nem minden főleg
nem mindig úgy az
aminek látszik…
így távolról felfokozott
a lobogás akár ijesztő
is lehet – de közel…
csupa móka kacagás
hebegve habogva
becézlek makogva
finoman mint
szellő a fűszált –
ha kell persze
viharként tombolva –
akkor is lágyan
mint egy virágot
a napsugár…
többet számít a szem
a cirógatás doromb
mekkora öröm kolomp
sosem lehunyva
csak a mélyre nézve
lélek a lélekkel
ami az ideál
odaül kéz a kézben
a semmi ágán
csillagölelésben
oldódva szét
vacogva forró lázban
séta egy édeni tájban
ahogy az egy
növeli a másikat
s a határ az égen
túl van ami pirul
s vele a párna –
zavartan téblábol
az ágynak a lába
mert minden
mindenre hat
lelkem a
lelkedhez
ragadt –
zavarba esik
tőlünk a Nap –
ő is lángra gyúl
(hiába jár épp
a Föld túlol
dalán)
magához ölelve
röpít minket a
szerelem
dalán
every day
szerelemmel terhes
és úgy szüli a
holnapot csóknak
ad olyan akkora zamatot
II.
de van ez ám úgy is néha –
és mindig más az ok,
lüktet a szív, dobog,
a szokottnál is jobban
s ugrik, szakad a rím,
az ütem mintha csak
az lenne a szivem –
megháborodottan
a te mellkasodban
zakatolna – láza,
öröme és kínja…
míg bőröd alá másznék
testedben dobogva –
hogy uralhasd az enyém…
Örökké odaát, a mennyben,
a halál kapujának küszöbén…
hiába csak percek
órákban szétosztva
hosszú, végtelen kín –
az a pár perc: öröklét –
hát évekkel felér…
lassul a dobbanás
csitul enyhül a vér
rohama megáll a
vers is, aludni tér…
kell pihenni néha…
legyek az álmodban
jelen némán – még ma…
és gondolj rám szépen,
ha fölébredsz reggel és
a fény rád hull mélán –
talán én még alszom,
feléd nyújtózva, s mert
hiába – bénán…