Már alig vártam a reggelt, hogy a kis bolt kinyisson. Tudtam, hogy mire a kasszához kerülök, legalább egy kétdekás már üres lesz, a másikat viszem magammal. Gyakorlatból tudtam, hogy ha kihívatom a mentőket, minden mozdítható el fog tűnni a zsebemből, mire a kijózanítóból hajnalban kidobnak. És ha elesek a pocsolyában, senki sem fog felsegíteni, még ott, a kórházban sem. Megtehetik. Én már nem számítok embernek. Így hát tovább remegtem, féltem, és bár nem tudom milyen érzés véglegesen meghalni, az sem lehet rosszabb mint ez a feloldozhatatlan, végtelennek tűnő szenvedés. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen vég nélkülien hosszúak tudnak lenni az éjszakák. A sűrű éj furcsa, szokatlan zajaiban már felismertem az időnkénti villamos kerekeinek a csikorgását, és az időzített stoplámpa váltásait a belsőmben éreztem. Ez itt egy más világ, amiről az emberek többségének fogalma sincs – pedig ez a nap majdnem fele. És itt, számomra a percek csak nem múltak, az idő valahogy megállt. De megmozdulni sem mertem, (bár az oldalam már sajgott a fájdalomtól, a belém préselődött kövektől; a mozdulatlanságtól, de talán még a fájdalom is jobb volt, mint az üres, kilátástalan érzéktelenség amely átitatta egész lényemet, könyörtelenül, folyamatosan, és a megváltó halál reménye nélkül) nehogy a híd turbinaszerű pillérei között kegyetlenül süvítő nedves szél a lucskos lyukakon befurakodva még attól a kis melegtől is megraboljon, amit vacak pokrócaim, összeszedett rongyaim és papundekli lemezeim biztosítottak.
Az öngyilkosság a leglogikusabb és legfelszabadítóbb megoldásnak tűnt, de sajnos még a híd magas korlátja is túl messze volt, szinte egy végtelenségnyi távolságra, elérhetetlennek tűnt; hisz megmozdulni sem voltam képes, nemhogy korlátokat mászni a jeges fagyban. És, mikor már reménykedni sem voltam képes; mikor még a remény fogalma is eltűnt, szertefoszlott, hirtelen, váratlanul valami történt. Ahogy a remegés elcsitult, láttam, ahogy a Föld belegördül örök pályáján a napfelkeltébe, és az első, még inkább csak a meleg illúzióját felidéző, de már ígéretüktől terhes, áldott sugarak végigsimítottak elgyötört arcomon, éreztem, ahogy a Mindenség, a bolygók, csillagok, galaxisok megszámlálhatatlansága folytatja végeláthatatlan, örök táncát. Rémálmaim a jeges, metsző idegenséggel, az embertelen hideggel együtt lassan szertefoszlottak. Most már élni akartam, mozogni, beszélni sorstársaimmal, bármily nyomorultul is, vagy akár csak egy cigaretta csikket találni, mozogni, beszélgetni, bort szerezni. Élni akartam, pedig néhány perce – vagy egy örökkévalósággal ezelőtt – még mint reményteljesen kívánatosnak, szinte megváltásnak tűnt a halál, az elmúlás, a vég.
Most sem tudom, mit fog hozni a jövő, vagy akár a következő pillanat, de valahol megéreztem, hogy értelme van az egésznek, bárha én magam még felfogni is képtelen vagyok. De úgy éreztem, hogy a villamosmegállóban talált fél cigaretta jó ómen, és kellemes érzés töltött el. A híd (emlékszem mikor egy örökkévalósággal ezelőtt, fiatalkoromban építették, emlékszem az évtizedekkel ezelőtti hajnali sétákra, a ki tudja hová tűnt szerelmekre, a reggeli gőzfürdőkre, a fiatalságomra, a házibulikra, gyermekkori álmaival és csalódásaival, fájdalmaival egyetemben) nemrég még megváltásnak tűnő korlátja, a hajnali remegés emlékké halványodott már csupán. Most élek, és bár a következő gondolatnál tovább eljutni képtelen vagyok, és még mindig a földre szegett szemmel keresgélek minden megtalálhatót, de azért már át-át villan rajtam a szégyen, kezdem érezni magam. És azt is tudom már, hogy nem vagyok egyedül.
2012 január, harmadik díj
