A fény
szuronyként villan.
De én napszemű reggelről álmodom,
üvegpartokról,
faragott hullámokról
a Nap alatt.
Olyan ablakról,
amelyen át a tavaszi ég,
a végtelen is látható.
Szavakról
miktől menekül a köd.
Most zokog a szerelem,
sírnak a rügybe hervadt álmok,
az ázott szélben a riadt föld.
Talán örökre elmarad
a megálmodott,
csodálatos téli éjszaka,
azzal a lánnyal, aki
mindig megkísértett,
és csillogott,
akár a metszett pohárban
az aranyszínű bor.
Akit hátamra vennék,
míg a hold feje vérzik az égen,
és a fény
gyűrűző köröket ver a tóban.
Akinek volna még,
volna még valami
mondanivalóm.
A hegyekről, a folyókról,
égről és földről,
kettőnk dolgairól,
az emberiség nevében.
