Volt már jobb is az ébredés
régi, harmatos reggelen,
amikor még fesztelen
nézett vissza a tükör-arc.
Több volt a lendület, a dac,
sok a jövő, kevés a múlt;
s a veszteség csak porba hullt,
átléphető, feledhető,
értéktelen lomként lapult.
Lesz még rosszabb az ébredés,
ha jön egy őszinte pillanat,
vérző sikoly a pirkadat,
s üres garat az öntudat.
Az arcon rárevült félmosoly –
fénytelen, mert védtelen;
árnyékot vet rá a döbbenet:
minden, mi volt érvénytelen.
És visszasírni sem lehet.
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
