Néha mintha álmodnék valamit –
totálisan ébren – csak mint egy
gyengén visszhangzó emlék
pillanatnyi hullámzó zöld tenger
valaminek az illata mit
almavirágnak hívnak
ó lakni még egy darabig a szelekben nap
melege színek szagok szállongó illatok
S már megint itt újra az asszony
Ó, ne gyászold a manót, a tündért
abban a másik dimenzióban ahol
könyörögni kell a szerelemért –
El tudod még képzelni?
Lásd a szívében rejlő tüzet
ahogy viharzó fényét kormányozza,
halld bevadult Gábrielünk hogy harsonáz már
A botról a szárnyak széttört gránátalma –
lelkéig érnek minek bíbor magjait
összegyűjti – egyet most s
most egy másikat majd megint
Kék ég a köténye
Búvok alá – viharos felhő
Könnytengerként önt el
az örömáradat bugyogó lélekvíz
sodor erre oda arra ide
balszél és jobb középre bevág
és ott akkor szétrobbantan elpihen
magamra terítem lelkét –
micsoda sátor… emlékem
magaddal elviszem?
2011 október, első díj
