453. szám Széppróza

Diploma

Szerző:


 

A fiatalember hosszan, elnyújtott léptekkel haladt felfelé a meredek úton. Eleinte semmi sem foglalkoztatta üresben járatott agyát. Pedig nagy nap volt ez a mai! Hogy miért? Rövid történet, hamarosan fény derül rá. Sorra hagyta el a rácsokat, melyeken be-benézett, de a sötétség és a nyugtalan alvás miatti szemfájdalmától alig látott valamit. A rácsok ciráda nélküliek voltak, egyszerűek, rég kiszolgáltak. Céljuknak meg is feleltek, meg nem is. Választóvonalként sorakoztak. Ennyi.
Szóval sétált, immár enyhén fájó fejjel, noha mellőzte múlt éjjel az alkoholt. A többiek horkolva, ruhástól, egyre-másra fekve „ pihenhetnek…” Ráért azzal. Ünnepelni csak a végső győzelem után, különben nagy baj lehet belőle. Füleiben járásának megfelelően mondatok zakatoltak, valahonnan a közelmúltból. Első utca: „sem-mi-re nem-vi-szed az é-let-ben”. Második utca: „Pa-rasz-tok vol-tunk és a-zok is ma-ra-dunk!” Istenigazából legerősebben és folyamatosan a „Hü-lye vagy, fo-gya-té-kos, de-ge-ne-rált, ba-rom” parancsnoki vezénymondatok domináltak benne. Útközben többen kikerülték, mivel a cipője orrát nézte a szembejövők helyett.
Elágazáshoz ért. Rengeteg virág, virág és virág mindenütt. Pár házzal odébb templom magasodott, arrafelé kanyarodtak be a feldíszített, szebbnél szebb autók. Az egyik pont a mátkát vitte. Dudaszó nélkül ment a karaván. Így talán már világos: a szóban forgó fiatalember temetőnél járt. Rögtön megállt az első virágosnál, de fontolóra vette a vásárlást. Aztán a középutat választva, egyetlenegy szál krizamtént vett. Olcsó volt: elnyűtt.
Belépve a kapun a sírokat mustrálta. Takart itt a föld magakorabelieket, nála fiatalabbakat, aggastyán korú embereket egyaránt. Némelyiknek emlékoszlopot emeltek, mások repkénnyel benőtt, szétrohadt fakereszt alatt várják a feltámadást. Rég elkerülte a temetőt, száműzve a halált tudatából, közben mégis kacérkodott vele, és hárított, amint az ezzel kapcsolatos érzéseiről faggatták. Egyszer ostoba viccel akarta leplezni zavarát, noha ez állt tőle a legtávolabb. „Majd a koporsóban pihenek eleget.”
Jó pár métert baktatott, direkt kerülő úton. Be kellett szívnia, el akarta raktározni hosszú időre ezeket az illatesszenciákat. Kútra lelt, olyanra, amilyennel faluhelyen a mai napig találkozunk. Kínozta a szomj, hát inni kezdett, noha tudta, egészségtelen vízzel oltja szomját. Két töpörödött öreg odaszólt. Hiába. Ugyanolyan víz, akár a többi. Ezzel tovább rúgta a rögöket bakancsa orrával.
Az, az a kicsi, besüppedt lesz. Igen, látja. Ezek szerint nem kell testvérei előtt szégyenkeznie a ritkás látogatások miatt. Ki emlékszik szívesen? Már amennyiben a temetőbe ezért járnak élők a holtak közé. Valószínűbb a tudat felragyogása: Én itt vagyok, élek, lélegzem, kisétálok a villamosig! Ti, szegénykéim, aligha…
Megállt a sír előtt, a vázából kivett művirágot a szemetesbe hajította. A halott valóságos. Nagyon is, hiszen nyomokat hagyott, maradandókat. Helyébe tette azt, amit hozott – elhajolt, hisz alig élt. Mindegy.
Jön az eső, beborult. Gallyakkal leseperte az avart a kőkeret széléről, ráült. Táskájából kis, fekete könyvecskét húzott elő, azt, aminek okáért kiütötték magukat szintén végzős évfolyamtársai. Letette maga mellé, majd rövid idő múltával ennyit szólt: „Apám, a Diploma. Nem pénzen vett, nincs köze párttagsághoz. Hülye vagyok és paraszt. Diplomás hülye paraszt.”
Összébhúzta sálját, hátat fordított, elindulva hazafelé úgy, ahogy jött.

                                                    2011 október első díj 

Kapcsolódó írások