egész katedrálisok
estek ki szemed
katedrájából
lábaim elé
feszítővasként
lógtak karjaid
szíveim trezorját
feltörni kész
lerövidült álomban
tartva őket
összetört szirmok
ként ölelve
verseket írt
hasadra az
ereimben
lüktető vér
és szavak repültek
messze sóhajaink
szelében – csókok
szárnyán
szikrázó fény…
azt mondtam
szeretlek
s erre elaludtál
*
lelkeink
határvonala
messze messze
kinyúlt mint egy
végtelen lepedő
ölelkezve
szemem mélyén
örömtelt
sikollyal ébredtél
*
reggel
egy tál
lencséért
eladtál
azóta
üres keret
a szemüveg
és az üreg
könnytelen
nem véletlen
könnyfelhőkből
áll a menny
imáid kötöznek
bele akár a
legszigorúbb
porkoláb
*
hatalmas nagy
kopár sivatag
absztraktul üres
se fény se sötét
csak végtelen s
hangos horkolás
ÉS EZ TÉNY
2013 január, második díj
