Egy év telt el a balatoni csónakos kalandom óta. Már teljesen kiment az egész a
fejemből, főleg az, hogy bírósági következményei lesznek. A házkutatás után a szüleimmel abszolút megromlott a kapcsolatom. Addig sem
beszélgettünk sokat, mióta visszaküldött hozzájuk a feleségem, akitől még azóta
sem – két éve – váltam el hivatalosan. Apám egy árva szót sem szólt hozzám,
anyám is csak éppen annyit, amennyi az ellátásomhoz szükséges volt, meg az
állandó nógatása, menjek dolgozni, tegyek már valamit magammal, és ne igyak
olyan sokat. Naponta kellett könyörögnöm száz forintért és egy doboz
cigarettáért. Menekültem otthonról. Minden nap könyvtárba jártam, hogy meg ne
őrüljek az állandó negatív gondolataimtól. Három könyvtárba kellett
beiratkoznom, hogy a hét minden napján mehessek valamelyikbe. Az egyik nap éppen a kerületi könyvtárba mentem, amiről anyámat is értesítettem.
Miután beszélgettem a ruhatáros nénivel felmentem az olvasóterembe. Ővele többet
kommunikáltam egy nap alatt, mint a szüleimmel egy éven át. Leültem a legutolsó
asztalhoz, a kedvenc helyemre, és magamhoz vettem az Űrhajózási Lexikont. Rajtam
kívül csak az ügyelő tartozkódott a teremben. Sokszor találkoztunk, de csak pár
szót váltottunk egymással. Már több mint egy órája írtam ki a lexikonból az
adatokat egy füzetbe, mikor lépteket hallottam. Felpillantottam, és két
egyenruhás rendőrt láttam közeledni az olvasóterem bejárata felől. Meglepődtem!
Főleg akkor, mikor a nevemet szólítva felkértek, hogy igazoljam magam.
Igazolványom bemutatása után kiderült, hogy körözést adtak ki ellenem, mert
másnap bírósági tárgyaláson kellett megjelennem. Azt ugyan nem értettem és máig
sem tudom felfogni, miért nem volt elég egy sima idézés, ami alapján biztosan
megjelentem volna a tárgyaláson. Ehelyett a rendőrök kocsival beszállítottak az
egy villamosmegállónyira elhelyezkedő kerületi kapitányságra, ahonnan másnap
átszállítottak a Veszprém Megyei Bíróságra megbilincselve. Még meg is sérültem
az autóban, mert nem bírtam rendesen kapaszkodni. Nem sokat kellett várakoznunk a folyóson, mikor behívtak a bírósági terembe,
ahova legalább százan fértek volna be, de én mindössze két embert láttam a terem
túlsó végén. Egy idősebb férfi ült szemben a nagy asztal mögött, és egy
középkorú hölgy ült az asztal oldalán. A kísérőm bevezetett az ajtótól a bírói
asztalig, majd leült egy közeli székre. Első ránézésre szimpatikus volt a bíró.
A köszönés után azonnal rátért a vádirat ismertetésére. Csak ekkor jutott
eszembe, hogy se a bíró, se a mellette ülő írnoknő nem kérte el a
személyigazolványomat. Ezt kissé furcsállottam. A bíró eközben legalább tíz
percig olvasta a vádiratot, majd felém fordult. – Megfelelnek a felolvasottak a valóságnak, Uram – kérdezte komor arccal a bíró?– Igen, bíró Úr – válaszoltam, habár nem nagyon figyeltem a felolvasásra. – Tud valamit felhozni a mentségére, ami enyhítené a büntetését – kérdezte egyre
éledezőbb arccal?
– Nem is tudom – hebegtem meglepetésemben.
– Nem ivott a balatoni kalandja előtt a kelleténél egy kicsit több alkoholt –
tett fel egy újabb kérdést a bíró, ekkor már szinte mosolygó arccal?
– De, elképzelhető – feleltem kurtán, miközben arra gondoltam, hogy a kelleténél
több nekem rettentően kevés volt. Mennyi szeszesitalt fogyasztott, mire a
villához érkezett – faggatott tovább széles mosollyal az arcán?
Gondolkoznom kellett. Először is azon, hogy mennyit ihattam azon az egy évvel
korábbi napon, másodszor pedig, hogy miért firtatja ilyen vidáman a bíró az én
alkoholfogyasztásomat.
– Valamivel több, mint egy liter röviditalt ihattam meg reggeltől estig –
vallottam be bátortalanul, mert nem tudtam, hogy a sok vagy a kevés a jó az
ügyemnek.
– Nem lehet, hogy még többet – kérdezte kissé rámenősen? Kezdett bosszantani a
bíró különös faggatózása. Feszélyezett, hogy nem tudtam, mire akar kilyukadni,
de mikor rátekintettem az írnoknőre kissé megnyugodtam. Ugyanis ő is mosolygott.
– Biztosan többet ittam, de már nem emlékszem rá – feleltem cinkos hangon,
miután rádöbbentem, hogy a bíró ezt kívánja tőlem.
– Akkor beírhatjuk a jegyzőkönyvbe, hogy majdnem két liter pálinkát ivott meg az
eset előtt – jött az újabb kérdés a bíró részéről?
Belenyugodva bólintottam, már nagyon elfáradtam ebbe az alkudozásban.
– Ne bólogasson, mert azt nem tudjuk felvenni a jegyzőkönyvbe, hanem igennel
vagy nemmel – szólt először a jegyzőnő.
Elkuncogtam magam, mielőtt ki tudtam mondani az igent. Megkönynyebbülten
összemosolyogtam az idős bíróval. Majd az írnoknőre tekintettem, aki szintén
mosolygott. Legszebb álmomban sem mertem gondolni, hogy életem első – és idáig
utolsó – bírósági tárgyalása ilyen kedélyes lesz. A filmekben hozzászoktam, hogy
sok ember ül a tárgyalóteremben. Ügyész, védőügyvéd, nyomozók, tanúk, és nem
utolsó sorban a tanuk, de nekem csak egy idős bíró és az írnoknő jutott. Ezek
szerint nem komoly az ügyem, gondoltam magamban. Az idős bíró felemelte a
tekintetét a papírjairól, majd komoran belekezdett az ítélet felolvasásába.
– A rendőrségi nyomozási anyag és a bírósági tárgyaláson elhangzottak alapján
Önt két évre felfüggesztett fél éves szabadság vesztésre ítélem.
VÉGE