Vonatfékezésre ébredtem. Kábultan tekintettem ki az ablakon. A fenyőfák mögül időnként kibukkant a kéklő Balaton víztükre. Türelmetlenül kapkodtam a tekintetemet, hogy megállapíthassam, melyik állomásra érkezem. Már majdnem megállt a szerelvény, mikor végre el tudtam olvasni a vasútállomás nevét. Balatonfenyves volt olvasható.
A düh forrósága futott át rajtam fejemtől egészen a talpamig. Balatonvilágosra indultam Budapestről egy szállodai mixer állásinterjújára. Sejtésem szerint legalább ötven kilométerrel vitt tovább a vonat az úticélomon. Hirtelen nem is tudtam, hogyan aludhattam el ilyen mélyen, de a válasz igen egyszerűvé vált, mikor felfedeztem a vasúti kisasztalon a majdnem üres pálinkás üveget. Még a Déli-pályaudvaron vettem egy hét deciliteres barackpálinkát az édesanyámtól kikönyörgött pénzen. Persze nem italra adta, hanem azért, hogy pár napig fedezhessem a költségeimet, ha az állásinterjú sikerrel jár.
Sietve húztam le a maradék pálinkát, majd kapkodva öltöttem fel a télikabátomat, hátamra csaptam a hátizsákomat és jobb kezembe egy kockás sporttáskát, bal kezembe, pedig egy hordozható rádiósmagnetofont fogva indultam el a kijárat felé. A szerelvény már éppen elindult, mikor az ajtóhoz értem jócskán felpakolva.
A vártalan mozgástól kibillentem az egyensúlyomból, mert nem tudtam kapaszkodni a sok csomagtól, hiszen mindkét kezem tele volt. Még sikerült lelépnem az alsó lépcsőre, ahonnan leugrottam a nehéz csomagjaimmal. A vonat ekkor már legalább tíz kilométeres sebességgel haladt, így az állomás betonjára érkezve újfent elvesztettem az egyensúlyomat. Megbotlottam, de szerencsémre, a sporttáskámra estem, aminek köszönhetően nem sérültem meg. Apám sokszor hajtogatta, hogy a piás embernek szerencséje van, ami most is bebizonyosodott. A hirtelen felállás azonban nem tett jót a pálinkával jócskán átitatott agysejtjeimnek, így egy kissé megszédültem. Elkeseredett dühöt és tikkasztó szomjúságot éreztem, ezért tekintetemmel egy kocsmát kerestem, kezemmel pedig jobb nadrágzsebemben kutatva próbáltam megállapítani az anyagi helyzetemet. A dolgok állása kedvezőnek bizonyult, ugyanis az állomásépület közelebbi szárnyában felfedeztem egy Restit, míg a jobb kezem ujjaival több darab papírpénzt tapogattam ki. Kezdtem megnyugodni.
Felemeltem a sporttáskámat, és hosszú léptekkel indultam a büfé felé. Bár február 26-át írtunk a naptárban – a kora délutáni napsütéstől és a vonaton elfogyasztott pálinkától – felhevült testtel léptem be a büfébe,. A kocsmában mindössze három vendég tartózkodott az asztaloknál. Az egyik falubelinek, a másik kettő MÁV alkalmazottnak tűnt. Csendben iszogattak. A pult mögött éppen mosogatott egy negyven év körüli alacsony, szőke hölgy. Lehelyeztem a csomagjaimat az egyik közeli asztalhoz, majd a pulthoz igyekeztem. Már az egész testem kezdett enyhén remegni a nyugtató alkoholért és cigarettáért. Éppen akkor rendeltem meg az egy deciliter brandyt és a korsó sört, mikor a hangosbemondó elkezdte hirdetni egy Budapestre tartó vonat érkezését. Ettől függetlenül rágyújtottam egy szál cigarettára, mert valamit cselekednem kellett addig is, amíg a csapos hölgy az italaimat készítette. Közben arra gondoltam, hogy biztosan van még vonat Balatonvilágos felé, amivel a szállodához érek délután négy óráig. Hiszen az előzetes telefonbeszélgetésben ezt az időpontot jelezték az interjú végső határidejének. Különben is még alig múlt tizenhárom óra.
Türelmetlenül szívtam a cigarettámat, miközben a hölgy csapolta a sörömet. Már eloltottam a csikket, mire elém helyezte az italaimat. Az egy deciliter brandyt még a fizetés előtt lehajtottam. Kellemes bizsergés áradt szét az agyamban, melyre már nagyon vágytam. Pár másodperc múlva az egész testemre átterjedt ez a jó érzés.
Kifizettem a számlát, majd a korsó sörömmel az asztalomhoz lavíroztam, útközben nem tudtam megállni, hogy ne kóstoljak bele. Szükségem volt rá, mert a brandy és a cigaretta kiszárította a torkomat.
Leülés után ettől függetlenül újra rágyújtottam egy szál cigarettára. A korsó sör igen gyorsan követte a brandyt a gyomromba, így pár másodperc múlva felálltam, és a pulthoz igyekeztem. Az üres korsót is magammal vittem, mint egy rendes törzsvendég.
– Ugyanazt kérném, amit az előbb – szóltam már pár méterről az érdeklődően mustráló csapos hölgynek.
– Természetesen, Uram – válaszolt a hölgy, miközben a brandys üveg és a decis pohár már rég a kezében volt.
Büszkeség tört rám, amiért a hölgy kitalálta még a gondolataimat is. Ezt a két italt már teljes mennyiségében sikerült az asztalomhoz vinnem. A brandyt újfent egy húzásra leküldtem a torkomon, de a Balatoni Világost már kortyolgattam egy cigaretta társaságában.
Közben a mixer állásomról ábrándoztam. Tekintetemet a söntés irányába fordítottam, de lelki szemeim előtt már a leendő bárpultomat láttam. Én álltam a pult mögött keményre vasalt fehér ingben, fekete szmokingban és csokornyakkendővel. Éppen a világ legfinomabb koktélját kevertem, habár egyetlenegynek sem ismertem a nevét, sem a receptjét. A következő már az általam kifejlesztett, a saját nevemről elnevezett, világhírű „Gyula” koktél volt. Mindenféle vörös színű szeszesitalt és üdítőt öntöttem össze egy kocsmai félliteres korsóba. Azt kevertem össze egy hosszú kanállal. Erről eszembe jutott a saját söröskorsóm, melyre tekintve meg kellett állapítanom, hogy továbbra is jó a huzatom, mert észre se vettem, mikor ürült ki.
A csaposnőre néztem, majd az üres poharaimra, melyek fölött az ujjaimmal egy kis kört írtam le. Ő csak bólintott, és máris nyúlt a még mindig a pulton álló brandysüvegért. Megtöltött vele egy új deciliteres poharat, majd csapolni kezdett egy korsó sört. Ez idő alatt én szolgálatkészen visszavittem az üres poharaimat. A pulthoz érve már készen is volt az újabb rundóm.
– Majd a végén ráér fizetni – szólt kedvesen és nagylelkűen a hölgy.
Én csak hálásan visszamosolyogtam, és a helyemre mentem az italaimmal. Még párszor eljátszottuk ezt a színjátékot, mikor az állomás hangosbemondójának recsegő hangjára lettem figyelmes:
– …ról érkező vonat 15 óra 24 perckor indul Budapest Déli pályaudvarra.
A folytatásban a beszélő sorolni kezdte a megállókat, meghallottam Balatonvilágos nevét is. Hirtelen észbe kaptam, mikor meghallottam eredeti úti célom nevét. Kapkodva megittam a maradék italomat, odarohantam a pulthoz, hogy gyorsan fizessek, de a csaposhölgy éppen mosogatott.
– Kérem, sürgősen fizetnék, mert azonnal indul a vonatom: – hadartam, mintha azzal gyorsabb mozgásra bírtam volna kényszeríteni az amúgy elég kimért mozgású nőt.
– Kis türelmet, Uram! Előbb meg kell törölnöm a kezemet: – válaszolta a csaposnő, miközben lomha mozgással kezdte a vizes kezét törölgetni.
Ezután elővett egy papírost a köténye zsebéből, és nekilátott az összeadásnak. Ezalatt meghallottam az állomásra érkező vonat hangját, ezért visszarohantam az asztalomhoz, hogy felcihelődjek. Mire visszaértem a pulthoz a hölgy még mindig a számlával bíbelődött.
– Hatszázhuszonöt forintot kérek, Uram – továbbra is nyugodt hangon a csaposhölgy, ami engem nagyon idegesített.
Kiszámoltam hétszáz forintot, majd lezserül átnyújtottam a hölgynek, aki a pénztárcájában kutatott a visszajáró összeg ügyében.
– Köszönöm, a többit tartsa meg: – hadartam felemelt hangon.
Mérgesen rohantam ki a Restiből.
– folytatjuk –
