„A szemedet, arcod mélységes, sötét” barnás „tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem, és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz? ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém
szelleme tudhat így fényleni?
Mély,” rézfényű, barna, „szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!”
Hasad alján, az alatt, réztavadnak édes ízét,
szádnak, nyelved mélyét, ölelésed tűzforró éhét…
ahogy fázásból hevített álomba ringatsz –
ébren is és alva: Te vagy farkasodnak a tajga…
ha nem vagy vele, oly nagyon éri hiányod sajgva
egyfolytában zárva önmagában üvölt az égre
égve-fagyva fázottan áz ottan rejtelmeid
nélkül olyannyira boldogtalan már szegény megint…
ha nem lát egyszerűen vége végtelen ücsörg vértelen
érted szótlan sótalan sírdogálva könnyesen.