A Szent Karácsony havában jártak, de Gitta számára már egészen mást jelentett az ünnep, mint régebben. Ilyen tájban vette elő a Mama kissé megviselt műfenyőjét, de még a látása is fájdalmat okozott neki. Még két hét volt a Szentestéig, de már feldíszítette a színes gömbökkel és angyalkákkal, tavalyról maradt szaloncukrokkal.
Tudta, hogy megint idősebb lett egy évvel, ha nem lett volna az unokája, talán még haszontalannak is mondta volna életét. Pannika a nyiladozó kis értelmével határtalan boldogsággal töltötte el, a három éves kislány gyermeki szeretetét számolatlanul adta neki és erre Gittának nagyon nagy szüksége volt ebben a könyörtelen világban. Ágoston, a partnere, is úgy élt mellette, hogy az asszony nem tudott szabadulni a fájdalmas egyedüllét érzésétől. A férfi előtt Gitta nem tárta ki a szívét, bár az többször próbálkozott, lelke örökre titok maradt Ágoston előtt. Már jó ideje külön szobában éltek, a testi érintkezésük is megkopott, hol volt már a „régi tűz”? A szenvedélyes éjszakák és csókos kóborlások Budán?!
Gitta mégis várt valamit az élettől, maga sem tudta pontosan hogy mit, talán egy felkavaró, szenvedélyes szerelmet, hiszen a magazinok is sokat írtak az „érett szerelemről”, az idősebb kori fellángolásokról. Valamikor Zoltánnal kötötte össze a sors, de hét év után különmentek, a hetvenöt év körüli még mindig jóképű férfi ott lakott továbbra is az emeleten, naponta többször is beszélgettek, átjártak egymáshoz. Gitta tudta, hogy még mindig szereti Zolit, de valamilyen fal emelkedett köztük, amit nem tudott áttörni, bárhogyan is próbálkozott. Szomorúan állapította meg, hogy a férfi mennyire nem tud mohó evési szenvedélyétől szabadulni, az hiába tornázott, reménytelenül kövér emberré kezdett válni.
Zoli már hónapok óta egyedül élt, Évája elhagyta. Az is lehet, hogy csak Gitta viharos érzelmei éltek tovább, és nem értette meg, hogy “most már köztük örökre mindennek vége.” Gitta megpróbált szellemileg közelebb kerülni Zolihoz, megvette az Élet és Tudományt, olvasgatta Az égő csipkebokor-t, a férfi kedvenc könyvét. Talán a tavasz meghozza számára a szerelmet, gondolta, de aztán már ebben sem bízott igazán. Karácsony után végre megérkezett a hó is, az asszony imádta a hóesést, órákig el tudta nézni, ahogyan a kövér pelyhekben érkezett az utcai ablak elé a téli áldás.
Ilyen szomorú és szegényes karácsonya régen volt Gittának. Félve melegedett szobájában a gázkonvektor mellett, így is csak tizenhét fok volt a helyiségben, hiszen egyszer a meleget majd ki kell fizetni, a kettőjük nyugdíja sem volt sok. (Ágoston erős dohányos volt, így Gitta inkább fagyoskodott, sem mint a füstöt szívja, hiába kérte a férfit, hogy a konyhában cigizzen.) Még szerencséje volt, hogy Kati lánya pótolt időnként a pénzükhöz, de hát ott volt Pannika is, Kati egyedül nevelte.
A férfi megszökött tőle, amikor megtudta, hogy a nő három hónapos terhes, és valahol Hamburgban élt egy pincérnővel, legalábbis ott látták az ismerősök utoljára.
Kati nem csinált nagy ügyet belőle, a gyermeket megtartotta, és a kék szemű szőke hajú csöppség a szeme fénye lett!
Gitta hetenként kétszer vigyázott kisunokájára, az első két évben szinte naponta Katinál volt, természetes és erős szeretetet érzett a kicsi iránt, ami összekapcsolta kettőjüket, hiszen az asszony is olyan volt mint egy gyermek. Csak Zoli nem hagyta nyugodni, nem értette, hogy hogyan szeretheti még mindig a férfit, mintha Ágoston nem is lenne, pedig egy ideig őt is szerette, de aztán rájött, hogy „egy üresfejű nulla”. Néha szerette volna az idő kerekét visszaforgatni, de az idő haladt, és múltak az évek egyre gyorsabban, és gyorsabban…
Zoltán tudta, hogy mi játszódhat le Gitta lelkében, de nem akart neki fájdalmat okozni, mindig meghallgatta, és okos tanácsaival ellátta. Az asszony néha úgy érezte, hogy nekiront Zolinak, és megrázza, „ébredj már fel, hiszen még mindig szeretjük egymást!” A férfi komolyan nézett rá meleg barna szemével, és azt sugallta, „ne haragudj, köztünk már régen mindennek vége…”
Gitta mindig csak akkor érezte magát biztonságban, ha egy férfi élt mellette, de aztán idővel rá kellett jönnie a magány ízére is, amikor csak egyedül van a gondolataival, az érzéseivel, könyveivel és a dzsesszel, mert ez volt a kedvenc zenéje.
Aztán elmúlt a karácsony töltött káposzta, halászlé és rántott pontyszelet nélkül, beigli azért volt, az asszony húst rántott ki, meghívták Andort a férfi régi hajléktalan barátját, aki egy szállón élt, és minden évben náluk töltötte a Szentestét.
Gitta elszontyolodva üldögélt kedvenc foteljében, a lomtalanításnál hozták fel két éve Ágostonnal, három pulóvert vett fel, lábát és derekát becsavarta pléddel. „Csak betegek ne legyünk” – mondogatta a férfinek, aki lélekben egyre jobban eltávolodott tőle, mert annak mindene és egyetlen szórakozása a reggeltől éjfélig való tévénézés volt. „Az álmaimat nem veheted el, még akkor sem ha más ölel” – dúdolgatta Gitta, amikor karácsony után nekilátott takarítani a szobájában, Ágoston maga tartotta rendben az övét.
Házasságra nem gondoltak, mert az asszony „sohasem esküdött volna meg vele”. Persze más tészta volt Zoli. Gitta Kati apját egy autóbalesetben elveszítette. Még szerencse, hogy ők ketten kisebb karcolásokkal megúszták, amikor Béla egy kamiont előzött a ködben, és szembe jött egy kék Volkswagen. „Jaj de régen volt ez”, gondolta az asszony, amikor a port törölte a tévéjéről. „Te fekete doboz, jaj de rossz filmeket adsz, azelőtt jobb voltál!”
Gitta az ünnepek után megállapította magában, hogy „ez az utolsó karácsony volt élete legrosszabb és legszomorúbb karácsonya”, és hogy „ezután már csak jobb jöhet”. A szilveszter napja sem tudta felderíteni, míg Ágoston a szobájában borozgatott, ő este kilenckor lefeküdt, és reggelig aludt. Aztán amikor Kati telefonált, felderült és alig várta, hogy másnap láthassa Pannikát, a pici unokáját.
Megnézte este a híradót, álmélkodott, hogy az emberek ilyen nagy ügyet csináltak a szilveszterből, amikor nekik „nemhogy malacuk, de virslijük sem volt”. Azért elsején lencsefőzeléket csinált. „Holnap tehát Pannika” – mondogatta magában és melengette a szívét… És Zoli? Vele még nincs lezárva az ügy. Majd megvárja az orgonavirágzást, és ha a férfi megint nagy csokor orgonát hoz a kertjéből, mint tavaly, majd döntés elé állítja az öreget: „szeretsz, vagy nem szeretsz?”
Persze megtörténhet, hogy a férfi csak mosolyog rajta majd a bajusza alatt, és Gitta keresheti tovább „a királyfit, aki hófehér paripán érte jön.”
Következő Cikk >>
Likes
Nincs hozzászólás