Egészen újszerű plakátokat láttam, ezek születéséről, az Önarckép projektről Mészáros Attila programvezetővel beszélgettem.
– Honnan jött az ötlet?
– Angliában láttam, amikor egy tanulmányúton vettem részt. Láttam egy megvalósult projekt eredményeit, illetve egy foglalkozást, hogy az ottani tréner hogyan dolgozott együtt menekültekkel, önarcképeik, üzeneteik létrehozásában. Itthon volt egy pályázati kiírás, amit az EU és a magyar Munkaügyi Minisztérium finanszírozott. Ezzel az ötlettel pályáztuk, hogy menekültekkel és romákkal dolgozzunk együtt. A menekültes anyagból készült egy kiállítás a nemzetközi menekültnap alkalmából, ami 2008. június 16-án volt. Indult egy országos médiakampány. 2008 őszén jött ki a romás anyagunk, amit a Ghandi Gimnáziumban alkottak a bevont résztvevők. Ebből is rendezünk kiállítást.
– Hogy jött az ötlet, hogy a hajléktalanokat is bevonják?
– Úgy, hogy ez a módszer megtetszett a BMSZKI-nak, és a Menhely Alapítvány együttműködésével az EQUAL projektjükbe sikerült beilleszteni. 2008 őszén zajlott a harmadik – hajléktalan – célcsoporttal a munka. Ennek keretében különböző szálláshelyeket kerestünk föl, ahol összehívtunk hajléktalan embereket, hogy létrehozhassák üzeneteiket.
– Mit vártak a programtól?
– Azt vártuk, hogy együtt dolgozhassunk menekültekkel, romákkal, hajléktalanokkal. A cél egy kicsit színesíteni azt a képet, ami a hajléktalanokról kialakult. A fő cél persze az, hogyha megmutatunk egy ilyen képet a többségi társadalomnak, az befogadóbbá váljék. Szeretnénk megmutatni azt, hogy nem csak a rossz állapotú, utcán fekvő hajléktalan létezik, hanem ez egy nagyon sokrétű világ, nagyon sok ok vezet oda, hogy egy ember hajléktalan lesz. Ha ezeket az okokat megmutatjuk egy üzenetben, az emberek elfogadóbbá válnak. Tehát az üzenetekkel csökkentenénk a hajléktalanokkal szembeni idegenkedést.
– Milyen volt az érdeklődés az érintettek részéről?
– Jó! Még az alkotó folyamatnál tartunk. Minden helyszínen összejött egy 8-10 fős csapat, akik nagyon lelkesen dolgoztak velünk. Születtek is nagyon figyelemreméltó alkotások. Nagy volt az érdeklődés és hasznos elfoglaltság keretében kiélhették a kreativitásukat. Ezek az önarcképek úgy néznek ki, hogy minden képhez tartozik egy szöveg. A menekültek esetében, hogy miért hagyta el az országát, mik a további tervei, pl. itt szeretne-e letelepedni. A hajléktalanok esetében a további tervekről szól az üzenet.
– Hogy érezte magát ebben a programban?
– Én nagyon jól. A menekültesnél nagyon lelkes művész trénereket tudtunk fölkészíteni, akik részt vettek egy három napos képzésben, ahol megtanulták, hogy is kell dolgozni. Azért félve mentünk az első menekülttáborba, Debrecenbe. Kérdés volt, hogy lesz-e érdeklődő. Ellentétben a Pesti egynapos programokkal, a táborba egy hétre leköltöztek a trénerek és együtt éltek, dolgoztak az ott lakókkal. Érdekes volt az az élmény is, amikor lementünk egy cigánytelepre. A csapat filmesekből állt, akik még ilyen helyen nem jártak. Az első időben nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, amit ott találtak és azzal az érzéssel, hogy egy hétre ide jönnek dolgozni utána ők innen elmennek és mi fog változni. Ott is nagyon jó együttműködés alakult ki. Az első napok félelmei úgy oldódtak fel, hogy megszülettek ezek a történetek, üzenetek, amiket ezek az emberek az ő segítségükkel el tudnak juttatni sokakhoz.
– Mi a módszer?
– Egyszerűen a beszélgetés módszere. Tehát azt kell elérni, hogy az emberek belássák, van mondanivalójuk, olyan élményük, üzenetük, amit a nagy nyilvánossággal érdemes megosztaniuk. Fontos volt a művészek technikai tudása is, de az volt a lényeges, hogy szót értsenek az emberekkel. Igazából az emberségükön van a hangsúly, hogy megtalálták a hangot a résztvevőkkel, fel tudták szabadítani a bennük lévő kreativitást.
A trénerek munkájáról
Váradi Zsófival beszélgettem:
– Mi a foglalkozásod?
– A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztem, képzőművész vagyok. Foglalkozom gyerekekkel is, nekik is tartok képzőművészeti foglalkozást.
– Hogy tanultátok meg a módszert, amivel meg lehet közelíteni az embereket?
– Először is valakinek ehhez vagy van érzéke, vagy nincs. Aki ezt az egészet kitalálta egy angol ember. A programot Angliában megcsinálta bevándorlókkal. Eljött hozzánk és tartott egy tréninget, ahol elmagyarázta, mire kell figyelnünk, milyen kérdéseket érdemes föltennünk. Elmagyarázta, hogy nagyon nyitottnak kell lennünk, és meghallgatni úgy egy történetet, hogy abban észrevegyük azt a fordulópontot, ahonnan érdemes elindulni. Azt is elmondta, ha az illetőnek éppen nem jut eszébe semmi, kérdezzük meg mi van éppen a zsebében, mikor volt boldog legutoljára, kik a barátai, mik a vágyai. Ez pl. nagyon sok embernek segített: amikor megkérdeztük tőle, mik a vágyai, mi az élete célja, ha tehetné, mit csinálna most a legszívesebben. Nagyon sok kép készült erre a gondolatra, úgyhogy ebből el tudtunk indulni. Nekünk, képzőknek a háttérben kellett maradnunk. Mi csak a segítséget adtuk ahhoz, hogy a résztvevők által megvalósított ötletek összeálljanak egy egésszé. Legyen belőle egy plakát, amit az utca embere is megért.
– Kikkel volt a legjobb dolgozni?
– Mindig voltak érdekes pillanatok. Amikor valami olyan látszott a szemekben csillogni, hogy ezt még nem igazán mondták el senkinek, vagy ők maguk is most döbbennek rá, hogy igazából mi is az, amire vágynának. Amikor látszott, hogy mennyire örülnek, amikor elkészült egy kép és ez pont megjeleníti azt, amit ők szeretnének. A menekülteknél az volt a nagyon izgalmas, hogy olyan történeteket meséltek, amiket még soha nem hallottunk. Valaki országokon át azért menekül, hogy a saját hazájából eltűnjön. A romáknál a közösségi élmény fogott meg. Együtt zenéltek, együtt lógtak egész nap, és közben tanulni akartak. Ezt nagyon jó volt látni. A hajléktalanoknál az életvidámságot emelném ki. Annyi szörnyűség történt az életükben, mégis pozitívan fogják fel és megpróbálják a jót látni az életben.
A plakátok jelenleg a
www.fedelnelkul.hu weboldalon tekinthetők meg.
