Tisztelt Bíróság!
26 éves koromban – részben hirtelen felindulásból, részben előre megfontolt szándékkal – írtam néhány verset. Iszonyú tettemet semmi nem mentheti, de az utolsó szó jogán szeretném elmondani az alábbiakat:
Akkoriban nős voltam, vendéglátóipari szaktanárképző szakkal nyűglődtem esti tagozaton, nappal pedig a szakmámban – szakácsként – dolgoztam. Ettől még lehettem volna normális ember – bár egész életemben gyűlöltem ezt az ostoba lázadásból választott vendéglátóipari pályát – csak nem lett volna szabad megtanulnom sakkozni. Igen, a frusztráció és a sakk… Ezek vittek rossz utakra engem.
Megértettem, Tisztelt Bíróság – nem kalandozok el, a tárgyra térek:
Kevés szabadidőmben eljártam a barátaimhoz, ismerőseimhez sakkozni. /Ezt legalább szerettem./
A baj ott kezdődött, hogy közülük kettő képzett sakkozó volt, s miután meguntam a folytonos vereségeket, elmentem a Központi Szabó Ervin Könyvtárba, kikölcsönözni Vlagyimir Kotov sakk-tankönyvét – mint azt minden sakk rajongó tudja – a sakkozók Bibliáját. Mint Önök is tudják, Kotov világbajnokjelölt volt, de miután elvesztette a párosmérkőzést, a szovjet-orosz a sakkiskola megszervezését, vezetését bízták rá. Neve már életében fogalommá vált; olyan volt ő, mint a filmbarátoknak Eisenstein, Bergman, a divat szerelmeseinek Dior, Chanel, vagy mondjuk egy magyar vendéglátósnak Gundel Károly. /Ó, már megint ez az átkozott vendéglátóipar!/
Nem, Tisztelt Bíróság, nem kalandozok el, az előbb elmondottak szorosan a tárgyhoz tartoznak. Mert úgy történt, hogy a könyvtári katalógusban kerestem Kotov nevét, amikor is a „K” betűnél kezembe akadt egy díszes borítású kis könyvecske, /vagy inkább nagy füzetecske/: „Kvantitatív és kvalitatív verselemzés”. Hát ez mi lehet?… Kíváncsi lettem és végül a meglelt Kotov könyvvel együtt magammal vittem a könyvecskét az olvasóterembe.
Aztán kiderült a lényeg: a kvantitatív verselemzés azt taglalta, miből áll a vers. Rímképletek, versformák felsorolása – az ölelkező rímtől a rácsapó rímig…, az időmértékes verseléstől kezdve a ditirambuson át a balladáig,… Költői technikák végtelennek tűnő leírása. A kvalitatív verselemzés megvilágította, mitől vers a vers, „miért szép?” …..azaz a stíluselemeket mutatta be /metafora, allegória, interpunkciós játékok…./ egy-egy klasszikus költemény elemzésével. Az ördög bújt belém, de kezdett érdekelni a dolog: még ott, az olvasóteremben kijegyzeteltem a könyvecskét. Lett is olyan rímképlet – versforma gyűjteményem, amely csak három A/4 lapra fért el. Idáig megvagyunk – forgattam a papírokat – de mit fogok kezdeni velük? Irodalmár nem vagyok, író-költő szintúgy nem, …akkor mit bíbelődtem ezekkel, a számomra – lényegében – felesleges ismeretekkel?
Megőrültél?! – csak nem verseket akarsz írni? ….de igen! – döbbentem rá, mert egyfajta játéknak, szellemi kihívásnak éreztem, hogy ebben a közegben is kipróbáljam magam.
Ha sakkban képes vagyok megnyitáselméleteket, 15-20 lépéses kombinációkat megtanulni, miért ne tudnék egy elfogadható balladát összeütni?
/Na persze, a suszter maradjon a kaptafánál, a szakács a fakanálnál, ….de azért se!/
Tisztelt Bíróság!
Beleszerettem a feladatba – a szigorú, zárt, kötött versformák megigéztek – és néhány hét leforgása alatt elkövettem a bűncselekményeket: ódákat, elégiákat, balladákat írtam; tettemet súlyosbítja, hogy két szabad verset is papírra vetettem. Érdekelt és szórakoztatott ez a dolog, olyan volt számomra, mint egy sakkfeladvány: meg kell oldani. Mentségemre szolgáljon, hogy feleségemen kívül ember nem olvasta a költeményeimet; miután teljesítettem a magam elé tűzött feladatot, az egész paksamétát betettem egy iratgyűjtőbe. Nem volt szándékom senkit megfertőzni az írásaimmal, de megintcsak közbeszólt a véletlen. Majd egy évig pihentek a versecskék a mappában, mígnem jött a feleségem egy újságcikket lobogtatva:
„X irodalmi folyóirat, vers, próza, drámakategóriában pályázatot hirdet ….ilyen és ilyen terjedelemmel ….ezzel a határidővel …..ilyen díjakkal ….stb.”
„Na, Béla! …megvannak még a verseid?” – így a nejem –„akkor add csak ide őket, legépelem, és beküldjük a szerkesztőségbe. Te bolond üzemgazdász! – nevetett, és megsimogatta a fejemet.
„Tudod, hogy nem pályázatra írtam ezeket” – mondtam – de ha ennyire akarod, küldd csak be őket.
/Igazság szerint kíváncsi voltam a megmérettetésre./ Így aztán – a két szabad vers kivételével elküldtünk 8-10 verset a kiadónak. Jó egy hónap múlva levelem érkezett a szerkesztőségtől:
„Kedves Verebélyi Béla!
Ha nem haragszik a kifejezésért, a versei – első elolvasásukkor – szabályosan átvertek, megzavartak, nyugtalanítottak. Formaérzék, lényeglátás, és sok minden egyéb – ez sugárzott belőlük – már-már gyanúsan. Többször félretéve, majd újra és újra elolvasván beküldött anyagát, végre rájöttem zavarom okára: nem találtam a hangját, az Ön egyéni hangját. Ezek nagyon jó utánérzések, ha úgy tetszik, professzionális fotók, de nem többek – így nem áll módunkban folyóiratunkban közölni eddigi termését. Mégis arra kérem, ha ideje engedi, keressen meg fogadóóráim egyikén a szerkesztőségben; néhány észrevételemet szeretném megosztani Önnel. Z.”
/Z.-nek akkoriban két drámáját játszották a budapesti színházak, főállásban pedig lektorként dolgozott az irodalmi folyóiratnál./
„Na, Éva, nézd csak, ki írt nekem!” – mutattam feleségemnek a levelet – „Lám, a Mester ….először majdhogynem csalással vádol, utána meghív a színe elé. Már-már gyanúsan!…
Utánérzések?! – na jó, ennyit az irodalomról” – mondtam, és csalódottan az asztalra dobtam a levelet.
„Nehogy megsértődj, ne merj megsértődni!” – toppantott Éva – „Ez az ember akar valamit mondani neked, érezd megtiszteltetésnek. Jövő héten bemész hozzá, vagy én többé soha semmilyen írásodat le nem gépelem!”
Szerda délután három órakor kopogtam a Mester ajtaján.
/A két be nem küldött szabad versemet – csak azért is – magammal vittem./
Bemutatkoztam, felállt íróasztalától, kezet nyújtott és hellyel kínált.
Ő nem ült le; az ősz, középen elválasztott hajú, ötven év körüli, cvikkeres emberke hátra tette a kezét és járkálni kezdett az irodában.
Valamiféle hűvös szigorúság áradt belőle; az audiencia megkezdődött. Megkért – vagy talán inkább utasított – hogy beszéljek magamról, mondjam el, miért kezdtem el írni és miért éppen verseket?
Elmondtam neki, hogy jelenlegi pályámon – amelyet szánalmas lázadásként mégiscsak én választottam magamnak – nem érzem jól magam. Ezekkel a versekkel – ideig-óráig – talán megpróbáltam kiírni magamat a valóságból. Túl ezen, érdekelt, hogy tudok-e mit kezdeni a gyakorlatban a rímképletekkel, versformákkal. Hogy miért nem írok szabad verseket? Talán mert egy költőnktől olvastam, hogy senki ne merjen szabad verset írni addig, amíg nem tanul „gúzsba kötve táncolni” – azaz el nem sajátítja a kötött verselési technikákat. Azért írtam két szabad verset is – mondtam, és némi hezitálás után az asztalára tettem a papírlapokat. Leült, elolvasta a verseket – egy pillanatra rám függesztette a tekintetét –, aztán – most már lassabban – ismét olvasni kezdett.
Jó ideig csendben ültünk, majd felállt és ismét járkálni kezdett. „Folytassa !” – mondta.
Beszéltem neki a könyvtárról, Kotovról, a véletlenről, és belekezdtem a Kvantitatív verselemzés taglalásába. Folytattam volna, de egy idő után felemelte a kezét: „Szóval, Ön egy költő-képző füzetecske alapján puszta formagyakorlatokat végezett. Látja, ezt éreztem, ezért írtam Önnek, hogy nem találtam az egyéni hangját. Most kérem, hallgasson végig: Jól meg kell tanulni írni, a szó akadémikus értelmében, a dolog technikai részét tekintve ….de ez áll a lista végén. Az ilyen irányú képesség megvan magában, csakhogy ilyen ezer és ezer akad. De amit keresek a verseiben, azt nem látom sehol. Mert nincs itt.
/Nagyon komolyan beszélt, mint aki diagnózist állapít meg – nem volt egy árnyalatnyi gyengédség a hangjában, arckifejezésében./
Nézze, itt van előttem az egyik beküldött verse; nagyon tisztességes alkotás, jól komponált, egyetlen részletét sem kifogásolhatom. Csakhogy nem élő művészet. Nem vér a véréből. A szavak szépen fonódnak egymásba, de mindez semmit sem ér, ha az Ön egyénisége nem képes átütni az alkotáson. Vagy nézzük a balladáját ….maga itt elénk varázsolja Villont – de mit ér vele, hiszen nem alkot, csak fotografál. Talán nem is kívánhatom, hogy ezt megértse a maga korában. A technika kevés, a művészet lényegét nem lehet senkinek megtanítani. Ez az adottság vagy meg lesz valaha magában, vagy soha. Maga már ott tart, hogy csaknem megtanulta amit kell, a többi már bátorság, türelem, és alázat dolga. Meg kell értenie, hogyha az ember a legvégső határig önmagát akarja kifejezni, akkor lényegtelen, hogy milyen formát ölt a művészete. Mindegy, hogy erre szavakat, festéket vagy hangokat használ.
/Nagy nekilendülésekkel és megszakításokkal beszélt. Megkérdeztem tőle, hogy összetépjem-e a verseimet? Csak semmi melodráma – mondta – aztán folytatta:/
Menjen el vakon a kudarc mellett a maga korában – hisz kudarcként éli meg, hogy most nem közöltük a verseit – ne törődjön vele, ne szegje kedvét, annál inkább vizsgálja felül a verseit – ha úgy tetszik – az általam elmondott szempontok alapján is. De csak azokat a szempontokat vegye figyelembe, melyeket önmagára nézve megfontolandónak érez.
Nem elég elfogadhatóan írni – a megfelelő szavakat megfelelő sorrendben használni – erre sokan képesek, de ettől még senki nem lesz író. Író ….a szó nagybetűs értelmében. Csakis egy úton lehet járni – a helyes úton. De ez nem feltétlenül az, amit az Íróakadémián helyesnek tartanak, hanem az, amit az ember a lelkében helyesnek érez. Maga – meg ne haragudjon a hasonlatért – még csak egy olyan gyerek, aki egy kétméteres betonkerítés tetején szeretne átnézni. Még nem sikerült, nem sikerülhetett …de nőni fog. Ehhez folyamatosan írnia kell; teljességre törekedni, minden kifejezési formát szeretni, használni, mindent csinálni, ami nem egy helyben topogás, utánzás, leskelődés érzéketlen szívvel. És két dologra vigyázzon: fenntartással kezelje a művészeti iskolákat; ott nem egyszer tömik tele az ifjak fejét ócska eszmékkel, pókhálós rítusokkal. Mint amikor elültetnek egy növényt, és kilúgozott földet terítenek rá; nem csoda, hogy ebből a talajból egészséges, üde palánta nem kel ki. Maga csak magára hallgasson …maga nevelje fel önmagát. És figyeljen még valamire: a technikai tökélyt nem szabad fetisizálni – minden valamire való festőnövendék hibátlanul másol Leonardót, Munkácsyt – de hát mit is keresnének az Akadémián, ha erre sem lennének képesek? Technikailag tökéletes szemfényvesztők, de nem érnek semmit – ilyen képességű emberek tucatjával léteztek és léteznek minden korban, de nem többek, mint egyszerű utánzók. Persze ezt is lehet zseniális módon csinálni …de attól ők nem lesznek Leonardók, Munkácsyk ….nem lesznek igazi művészek, hisz nincs önálló karakterük, egyéniségük.
Az Ön munkáit olvasván – ha nem is minden esetben – hasonló kételyek ébredtek bennem: amit eddig alkotott és beküldött nekünk, az nem plágium, nem csalás, de az epigonizmus határát súrolja. /Hallgattam a szavait; olyan érzés volt, mintha mellékesen felém fordulna és ököllel az arcomba csapna./
Azonban – folytatta, miközben halvány mosoly játszott az arcán – ez a két szabad verse jó. Egyiket inkább prózaversnek nevezném, nem számít, mindkettő meg fog jelenni a következő számunkban. És engedjen meg még egy gondolatot: úgy írjon, hogy meglegyen írásainak az attribútuma – az a sajátos gondolatiság és stílus, amely Önre jellemző. Úgy írjon, hogy az első sorok, bekezdések olvasása után mindenki érezze, tudja, hogy ezt csak maga írhatta. Rajta legyen minden írásán az ujjlenyomata, minden írásán üssön át az egyénisége, legyen egyszeri, megismételhetetlen, senkivel össze nem téveszthető. Hogy nehéz a feladat? – természetesen – de ahogyan Ön mondta, meg kell oldani.
Aztán egy porosz katonatiszt határozottságával felpattant, kezet nyújtott…az audiencia végetért.
Tisztelt Bíróság!
Mentségemre szolgáljon, hogy ezután a beszélgetés után 25 évig nem fogtam tollat a kezembe – így a különös visszaesőként elkövetett írásismétlés bűntette alól talán felmentést kaphatok.
Valami mégis fáj…
Önök tudják, hogy az elmúlt három évben elkövettem néhány kisprózát – igen, 25 év után visszaestem – de már nem tudom Z-nek megmutatni az írásaimat.
A Mester 12 éve halott, így soha nem fogom megtudni, hogy megtalálta-e a hangomat, az én egyéni hangomat…
