Járkál a lábam. – bennem a gondolat,
reményét keresve itt, és odaát.
Vetetlen ágyam issza fel szomjasan
a tékozló égő lecsorgó fény-borát.
Ajtóm a kertet átölelve tárul:
csillagmorzsák az égi abroszon.
Szorít a mellkas, félt jövőm, a múlt;
süket a csönd is, hiába hallgatom.
Uram! Én nem vagyok méltó arra,
s e hajlék a mindenem, de nem az otthonom.
Nézd el: a rendetlenség, örök egyedüllét,
baráttá vált a por a polcokon.
Uram! Én nem vagyok arra méltó,
s nem otthonom e szűk legénylakás,
de ha jönnél, a lábad megmosom,
és kerül neked kenyér is, – egy falás.
Mezítláb jöjj hozzám, a konok bal latorhoz,
ne válasszon el tőled a feszület.
Csak egy szót szólj! – s mire a kakas kukorékol,
levetem cipőmet. Elindulok veled.
