Egy meleg nyári nappalon, mi lehetne az asztalon,
A tálban lapul úgy látom, ő paradicsom a barátom.
Nyúlok felé, csak úgy reszket, s ijedtében ugrik egyet,
Ki a tálból gyorsan halad, szedi lábát már a járdán szalad.
Itt egy cipő, ott egy árok, vigyázz-vigyázz kiabálok,
Hisz ezer veszély fenyegeti, de ez őt már nem érdekli.
Kandúr vertyog, hova szaladsz, ne menekülj, hisz elkaplak,
Úgy sem kapsz el, vihorássza, s kaján vigyor ül arcára.
De mikor az útnak vége, megpihen egy fához érve,
Szíve dobog, úgy kalapál, s már fut is tovább meg sem áll.
Hajtja vére, szabadsága, de inába száll bátorsága,
Forgalmas az út, mit lehet itt tenni, lehet, hogy haza kéne menni.
Fordul vissza, máris menne, ám kandúr ott áll vele szembe,
Megtorpan egy pillanatra, jaj, – most mi lesz, mondogatja.
Egy csel jobbra, fordul balra, milyen lassú ez a macska,
Futás gyorsan, csak el a házig, aztán meg sem áll hazáig.
Hazaérve, lóg a nyelve, leül egy szép füves helyre,
S megpihenve, arra gondol, milyen jó nekem itt, otthon.
Aztán feláll, tétovázik, de mégis a tálba visszamászik,
Ráfekszik egy paprikára, s uborkára lóg a lába.
Nem szalad el soha többé, ezt megfogadta már ma,
Azt sem bántja, ha te megeszed, tudod… uzsonnára.
