Fedelem nincsen – fejem fölött döng az ég,
hogy mióta van ez így, nem tudom napját;
csak reccsen csontom, mint tócsán a gyönge jég,
testem az esők rongyai mosogatják.
Nem törődöm már varázs igézetével,
nem sírok, csupán szédülök és dülöngök;
évelő növény nekem többé nem ével,
fejem fölött ma is a vihar dühöngött.
A mézédes íz, a számban kihűlve leng,
a jeges télben lábam cipőmbe dagad;
Uram! ha látlak, az arcom talán földereng,
de Te is másra tékozlod bizalmadat.
Arra, akinek van még bűnre mersze,
akinek lelke nem léha, nem is locska;
aki igédre még emlékezik persze,
és bizonyosabb vagy neki mint a kocka.
A kívánságod másnak nem lehetetlen,
és talán én is tűnődnék rajta merőn;
de úgy taszigál az éhség tehetetlen,
hogy megtagadni Téged, nem maradt erőm.
Leszámolni a sok apró, maró okkal,
és nem lapulni minden hegynél, és ólnál;
fanyar kedvvel is zengni, teli torokkal,
úgy élni, mintha valahol Te is voltál.
Mintha Te voltál aki mindig megértett,
aki megvédett, bár nem volt becses irhám;
de én rettennék újra születni érted,
bár megváltásként a halált én kibírnám.
A szélhámos sors, úgy is csak csal és hiteget,
és unom már hogy a csillagokat lessem;
tartogasd másnak az eleven hitedet,
hátam egy láda fenekén hagy egyengessem.
Világosodni se hajlandó az elmém,
fekete leves életem Te kavartad;
rajtad nem csüngtem, mint gyermek anyja szerelmén,
nem éreztem csak nyirkos és üres ajkad.
Kioszthatnád utolsó vacsorámat,
anyám helyett lehetnél mostoha anyám;
végre a földnek vethetném görbe hátam,
fedéllel fejem fölött, a halál oldalán.
