Egy pillanat, s ellobban
Semmi-életünk;
Ennyi volt vándor…
Panaszkodni kár!
De néha eszembe jut, hogy létezik Japán,
És sohase fogom látni a cseresznyevirágok ünnepét,
A tengerből felkelő holdat, és a Fujijama ezüst hímzését
Az ég sötétkék selymén.
És eszembe jut, hogy a Nagy-óceánon felsejlik Hawai,
És nem fogom látni, amint pálmák bókolnak a szélben,
Kávészínű lányok keblén színes gyöngy rezeg a táncban.
Buján énekel a gitár, és tarajos hullámok hátán
Karcsú bronzfiúk nyargalnak, mint ifjú istenek.
…És azt sem, ahogy Szibériában csengenek a téli erdők,
Ha a fehér üvegágakat egymáshoz veri a szél…
(Hagyjuk! Nem vers ez, csak mázas reminiszcencia…)
Mégis eszembe jut, hogy még Nepált sem láttam,
S tán meghalok, mielőtt a Lovagvár ormán megpihentem volna
Mályvaszín alkonyatban,
Mielőtt Capri fehér faláról a végtelen kék tükörbe néztem,
Hol Apolló hajtotta tüzes szekerét,
S aranyhaja lobogott a hajnali szélben.
Egy pillanat, s ellobban
Semmi-életünk;
Ennyi volt vándor… mondd:
Panaszkodni kár?
2012 április, különdíj
