Ketten feküdtek a háromágyas „elfekvő” korteremben. A betegek persze nem tudták, hogy ez az úgynevezett elfekvő, és hogy az tulajdonképpen mit is jelent. Volt még egy „súlyos elfekvő” is, amit a bennfentesek a halál előszobájának is becéztek néha, és a betegek természetesen arról sem tudták, hogy az mit is jelenthet tulajdonképpen.
Papus szörnyen unatkozott, a bajban társa a másik ágyon ugyanis napi két-három szónál többet soha sem beszélt, azt is csak az orvossal. Nem volt kivel társalogni. A sok olvasástól már fájt a szeme, a sok gondolkodástól pedig fájt a feje. Egyéb híján borzasztóan unatkozott. Várta a lányát. Na ja, az is, a lánya, az a hálátlan dög, sajnálja azt az órácskát, amit látogatással tölt itt, „jaj papus, ha tudnád mennyi dolgom van manapság”, sopánkodik mindig. Hiába na, az anyja lánya, akár az anyja, ő is jobban szeret kapni, mint adni, bezzeg kicsi korában állandóan az apja nyakán lógott, így apuci, úgy papuska, ezt játsszuk, azt játsszuk, ezt vedd meg nekem, azt vedd meg nekem, mesélj valami szépet. Mostanság?! Az órájára néz, „jaj, rohannom kell, már megint késésben vagyok”. No meg az a rohadt telefonja is sűrűn csörög amikor itt van, kapott volna agyvérzést az a szemétláda, aki kitalálta azt a szemét mobiltelefont, mindig akkor csöng, amikor a legkevésbé hiányzik, kesergett magában.
Elszundított. Azt álmodta, hogy a lánya megérkezett és magával hozta Angyalkát, aki hivatalos nevén Angéla, de papus Angyalkának hívja kis unokáját, mert, hát micsoda badarság Angélának hívni az Angyalkát, pláne Endzsélának, mint ahogy az a barom, idióta, amerikaiaskodó (ó, micsoda fiaskó) veje teszi. A vejét rettentően utálta, egyesek szerint azért, mert a veje elszerette tőle az ő forrón imádott leánykáját, ám ez hazugság, hiszen a lánya már jóval korábban hűtlen lett papushoz, mindenféle nyikhajokat kezdett favorizálni, ennek ellenére papus mégis szimpatikusnak tudta találni némelyiket, mert azért mégse volt valamennyi nyikhaj nyegle nyikhaj. Aztán egyszer csak az égből pottyant, vagy inkább a pokolból az ördög lökte elő a vejét, és a lánya éppen ehhez ment férjhez, aki azon kívül, hogy nyegle nyikhaj, még idióta is. Papus emlékezett arra, mennyire gyűlölte régen, a Kádár rendszerben a szovjetimádó elvtelen elvtársakat. Na, most van egy jenki imádó veje. Ez még rosszabb. Fokozottan súlyos katasztrófa. Ha legalább Angyalkát sűrűbben láthatná.
Arra riadt fel, hogy Véncsont, a szobatársa, valami semmihez sem hasonlítható hangon nyög-hörög-köhög és jajgat. Papus a csengő felé nyúlt, hívni akarta a nővérkét, de Véncsont hirtelen abbahagyta a nyög-hörög-köhög-jajgatást, és tisztán érthetően így szólt: hagyja csak, szükségtelen, már jobban vagyok. No fene, gondolta papus, tud ez beszélni, ha akar.
Ekkor kinyílt az ajtó, és mint ahogy a napsugár behatol az ablakon, mihelyst felhúzzák a redőnyt, berobogott a kórterembe Angyalka. Nem álom és nem képzelgés, valóság. Meg sem szólalhatott, máris nyaka köré fonódtak a kis gyermeki karocskák, cuppanós puszit is kapott rögvest, meg egy letolást: „nagypapa, én úgy látom, te nem is akarsz meggyógyulni, szégyelld magad”, kiszaladt a folyósora, aztán vissza, újabb puszit adott és így szólt.
– Ez volt az utolsó puszi, amit tőlem kaptál, vedd tudomásul. Persze, ha megígéred, hogy holnapra meggyógyulsz, nyomban kapsz még egyet. Holnap pedig hármat.
Nyekergés hallatszott a szomszéd ágyról, papus odanézett, Véncsont nevetett, csillogó szemmel, nyekeregve. Halottfehér arca mintha kevésbé lett volna most halottfehér. Papus azon töprengett, megígérje-e Angyalkának, hogy holnapra meggyógyul. Kellemes melegséget érzett szíve táján, ez arra bíztatta, ígérje meg, esze viszont azt súgta, ne legyen könnyelmű. Végül kompromisszumot kötött magában.
– Megígérem, holnapra félig meggyógyulok, holnaputánra meg egészen. Jó lesz így?
– Jó, nem bánom – egyezett bele a kislány – de akkor a három puszit csak holnapután kapod meg.
– Nem ér, mivel már holnap félig meggyógyulok, a három puszi fele már holnap jár nekem.
– Háromnak a fele másfél, másfél puszit nem tudok adni.
– Akkor holnap kettőt, és holnapután kettőt.
– Ohó, te nagy ravasz, az viszont már négy.
– Dehogy négy – nevetett papus – kettő meg kettő az néha három ám! A nyomban puszit pedig most azonnal kérem.
Ezen aztán mindenki nevetett, még Véncsont nyekergése is szolid, halk nevetéssé változott valahogy. A nyomban puszi rögtön le lett róva, utána a két nagybeteg érdeklődéssel hallgatta Angyalka csacsogását az óvodáról, meg hogy a szomszédék Morzsi kutyájának három aranyos kis kutyuskája született, pedig nem is látszott rajta hogy terhes, a szarkák fészket építettek a kertben a nyárfa egyik ágára, és tegnap madártej volt a vacsora. Papusnak összefutott a nyál a szájában, nem volt kifejezetten édes szájú, ám a madártejet nagyon szerette.
– Igazán hozhattál volna nekem egy kis madártejet – fordult szemrehányóan a lányához.
– Hoztam, hogyne hoztam volna – mondta a lánya mosolyogva, és elővette az éthordót.
Papus még soha életében nem evett ilyen jót. Egy keveset Véncsontnak is adott, habár ki tudja, lehet hogy kár belé, talán már ma éjjel elmegy ebből az árnyékvilágból, de sebaj, legalább evett egy jót még utoljára. Miután behabzsolták a finom csemegét, boldogan hanyatlottak párnáikra.
A látogatók egészen az esti vizitig szórakoztatták őket. Már a szomszéd kórteremben járt a vizitelő stáb, amikor kisurrantak a szobából. A főorvos, mert éppen ő volt ügyeletben, gyakorlott szemeivel rögtön kiszúrta, hogy a reggeli nagyvizit óta itt gyökeres változás történt. Nekiállt megvizsgálni a betegeket. Nagyokat hümmögött közben. Nahát, még ilyet, ki hitte volna, suttogta maga elé, végül csupán annyit mondott hangosan mindkettőnek: „látom, javulunk, javulgatunk, csak így tovább, kedveském”.
Kint a folyosón odasúgta a főnővérnek: „úgy tűnik, a két öreg úgy döntött, egyelőre mégse akar meghalni, még az is előfordulhat, hogy néhány napon belül meggyógyulnak”.
Papus aznap éjjel olyan jóízűen aludt, mint egy jóllakott csecsemő, egyetlen egyszer sem riadt fel rémálomtól gyötörten. Reggel kristálytisztán érezte, igenis meg fog gyógyulni.
Méghozzá hamarosan.
2015 június, 2. díj