Egyszer csak ragyogó napsütés vett körbe bennünket… Többen voltunk. Erre mondják, azt, hogy megszülettünk. Közülünk a legnagyobbra mondták, Ő a mi mamánk. Nem is értettem egy darabig, hogy ez mit jelent. Később, mikor már kinyílt a szemem (ugyanis először még nem bírtam a fényességet, és így nem is nagyon láttam semmit), már rájöttem, miért is hívják Őt mamának. Reggeltől estig körülöttünk téblábolt. Ha kellett, tisztogatott bennünket, ha kellett etetett, és óvva figyelte minden esetlen lépésünket.
Aztán jött valaki, aki sokkal nagyobb volt, mint a mi mamánk. Gondoltam is, – miért nem Ő a mi mamánk –. De sebaj, mert nem volt olyan szép. Például soha sem tette le a mellső lábait a földre. Furcsa! Ja, és nem volt olyan szép farka, mint az anyunak. Aztán meg kicsi volt az orra, és a füle sem volt az igazi. De a mami kioktatott bennünket, hogy Őt a Gazdinak hívják.
Azt mondja egyszer, és rám mutat, téged Szuszinak foglak hívni, a testvéredet pedig Bobinak. Nem örültem, mert nekem lánynév, a húgomnak fiúnév jutott. Hát, a Gazdi igazán nem volt egy biológus. Teltek-múltak a hetek és szépen cseperedtünk – főleg a húgom –, mindig, ha éhesek voltunk, előreengedtem, mert már akkor is kiütközött belőlem az úri hajlam. Később már nem is kellett udvariasnak lennem, egyszerűen erősebb lett nálam.
És akkor történt valami, ami a későbbi sorsomat meghatározta. Egy alkalommal, amikor játszadoztunk a kertben, két ember állt meg a kapuban. Az egyik olyan Gazdi-féle, csak kisebb, vékonyabb és valahogy szebb is, pedig sem nem volt nagy az orra, sem nem volt tapsi füle, ráadásul Ő sem használta a mellső lábait. A másiknak (nyilván a párja) kellemesen dörmögő hangja volt. Erről jutott eszembe, hogy még Én sem hallottam soha apám hangját. Igaz, anyám sem, a megismerkedésük napja óta. Így aztán nem is tudom, honnan örököltem az úri véremet.
Megtetszettünk a két embernek. Kihívták a gazdit, és kérték, engedje el velük valamelyikünket. De persze a nagydarab húgomra gondoltak.
Telt-múlt az idő, már el is felejtettem Őket, amikor újra megjelentek. Még magamhoz sem tértem, és már az ölükben ültem, valami szörnyű, zakatoló masinán. Nem akarom letagadni, de akkor még nem is tudtam, hogy Én vidéki fiú vagyok.
Megérkeztünk új birodalmunkba. Rögtön megtetszett, főleg hogy itt minden az enyém volt. Annyit ehettem-ihattam, amennyi belém fért, és sokat játszottak velem. Na, persze voltak rossz emlékek is. Egyszer Anya és Apa (mert most már így hívtam Őket) elvitt egy idegen kétlábúhoz, aki összevissza szurkálta a popsimat. Hát, még ilyet! De Anyuék azt mondták, nekem erre szükségem van. Nekik miért nem volt?
Most, hogy eltelt velük egy kis idő, nagyon megokosodtam. Ők így mondták. Sőt néha, amikor szerintük valami jót csináltam, azt mondták, jól van, okos! Már azt hittem, ez lett az új nevem. De az új névről majd később ejtek még szót. Mindent megtanultam Anyutól, amit csak lehetett. Csak valahogy a beszéd még nem megy. Próbálom, próbálom, de valamiért nem olyan a hangom, mint az embereké. De sebaj, Anyu azt szokta mondani, olyan beszédes szemem van. Ez már azért fejlődés. Meg azt is, hogy megszólalásig hasonlítok a kutya mamimhoz. Igaz, ami igaz, Ő sem beszélt semmit – tehát hasonlítunk.
Még fiatal voltam és szertelen, amikor nagy baj ért. Átszaladtam az úttesten és egy autó nagyon beleharapott az oldalamba. Akkor még Apu mindig velünk volt, és mindennap többször ölben vitt ki pisilni. Mikor visszahozott az ágyra tett le, hogy jobban lássam Őket. Aztán meggyógyultam, de az ágyról már soha nem szokom le. Budai úri fiú lettem. Már nem kergetem a farkamat, nem ugatom meg a ház előtt elmenő embereket, nem habzsolom az ételt. Felnőtt lettem. A nevem is lassan átalakult Szusziról Szuszkóra, ami végül is férfiasabb, és nem is lehet becézni már egy nagy kutyát! Apa meg kitalálta, hogy legyek Én Alekszander Szuszkovics, ami elég jópofa, sőt arisztokratikus, mert az emberek szeretik a címeket meg a rangokat. Én nem, mert magyar vagyok. A mamim magyar vizsla, és az apám is magyar lehetett, hiszen itt születtem.
Akkoriban sokat utaztunk vidékre. Egy szép nagy házba mentünk, ahol a kert is mind az enyém volt. Volt nem messze egy nagy víz is, ami mindig folyt. Ott megtanultam úszni, mert nagyon fogékony vagyok az egészséges életmódra. Például mindennap sokat kocogok, labdázok, és kergetőzöm a macskákkal.
Egy szép napon, amikor sétálni indultunk a faluba, nagy meglepetés ért. Összefutottam egy csinos kutyalánnyal. Már messziről nagyon ismerős volt, csak a szélcsendben nem tudtam még felismerni. Még illegette is magát előttem. Ám, mielőtt melegem lett volna, megéreztem, hogy Ő a húgom, a Bobi. Most gondolom, már másképp hívják, de nem tudom, mert a testvérek nem szoktak bemutatkozni egymásnak. Megnyalogattuk egymás pofáját (kutya puszi), és egy picit játszottunk – mint régen. Örömmel láttam, hogy újra kisebb nálam, így helyreállt a rend. No, persze a vidéki élet sokat kivesz a kutyából is.
Sajnos Apát egyre ritkábban látom. Néha megjelenik, elvisz sétálni, majd elmegy. Biztosan sok a dolga! Pedig hiányzik a dörmögése, meg talán az is, hogy az ölében vigyen ki pisilni. Már azt sem bánnám, ha Alekszander Szuszkovicsnak hívna, csak érezzem gyakrabban a simogatását.
De ez nem az Én dolgom. Furcsák az emberek.
2015 október, 3. díj
