Soha nem hittem az eleve elrendelésben. Mindég azt tartottam, az ember saját magának rendezi be a maga kis mennyországát, vagy poklát. Most, hogy egyre több ember sorsát ismerem meg részletesebben, néha olyan érzésem támad, hogy bármit tesz, jót vagy rosszat, mindenki oda kerül, ahova rendeltetett. Vagy mégsem? Nagyon remélem, hogy a következő történetből az derül ki, bármennyi és bármilyen hibát elkövet az ember, bármennyire visszahúzó, vagy éppen ellenséges a közvetlen környezete, akadhat jó pillanat, amikor felugorhat Fortuna tovaszáguldó szekerére.
– Mire emlékszel a gyerekkorodból?
– Nem nagyon volt jó. Tényleg. Négyen voltunk testvérek, én utolsónak születtem, én voltam a harmadik lány.
– Nincs is fiútestvéred?
– De, van egy öcsém. Ő ezerkilencszázötvenötben született, meghalt negyven évesen. Őt nagyon szerettem. Gyerekkorunkba mindig együtt voltunk. Még kapálni is együtt mentünk. Ő volt hét-nyolc éves, én tíz-tizenegy. A háztájinkat kapáltuk. Együtt játszottunk.
– Miket játszottatok?
– Hát akkor nem sok mindent. Futballoztunk, bicikliztünk. Más játék nem nagyon volt. Nem volt olyan, hogy telefon, meg ilyen-olyan elektromos játékok. Legalábbis mi nagyon szegények voltunk, nekünk nem volt semmilyen akkoriban divatos játékunk. Ugye a négy gyerek…
– És a szülői házzal mi lett?
– Eladták a nővéreim. Azért nem tartom a kapcsolatot velük. Kaptam belőle némi kis pénzt, de abból nem lehetett volna venni semmit. Amikor utoljára találkoztam velük, ott láttam az egyik nyakában anyám nyakláncát, kezén a nagy, széles gyűrűjét. Még azt a nyakláncot sem adták nekem ide, amit anyu nekem vett. Velük teljesen más volt a kapcsolatom, ők csak féltestvéreim.
– Édesanyádnak is második házassága volt, amiben te születtél?
– Anyunak valójában apu volt az első házastársa. Akitől az idősebb nővérem van, az meghalt még ezerkilencszáznegyvennégyben. A fiatalabb nővérem apja meg tiszti főiskolás volt, katonatisztnek tanult, abban az időben még nem nősülhettek a tiszti főiskolások. Lehet, hogy ez még most is így van.
Valamikor negyvennyolc januárjában született a fiatalabb nővérem. Apu akkoriban jött haza az oroszoktól a hadifogságból és anyu csak úgy kaphatott házat, ha van férje. Szlovák faluban laktunk, kitelepített szlovákok házát kapták meg. Abban az időben számított az ilyesmi. Nem úgy volt, mint most, hogy a gyermekeit egyedül nevelő anya külön figyelmet kap, csak úgy kapott házat, ha férjhez ment. Ennyi az ő szerelmi házasságuk története. De azért leélték együtt az életüket.
– Volna mégis valami nagyon kellemes emléked a gyermekkorodból, amiről szívesen beszélnél?
– Nincs. Rossz tanuló voltam, rossz gyerek voltam. Tényleg. Talán csak annyit mondhatnék el kellemes élményként, hogy hatéves koromban egy hétig voltam Budapesten a nagynénémnél. Nyaralni, úgymond. Ez az összes kellemes gyerekkori élményem.
– Hogyan kezdtél el dolgozni?
– Ahogy kikerültem a nyolcból az erdészetbe mentem dolgozni, azután a Tsz-be, azután elköltöztünk G.-re, már iskolás volt a gyerek, amikor két műszakban jártam, akkor már az apja is két műszakban dolgozott és egymást váltva ügyeltünk a gyerekre. Ugyanazon a helyen dolgoztam akkor, majdnem a válásunkig. Amikor elváltam, kórházban kezdtem dolgozni. Több kórházban is. Utána kerültem össze a második férjemmel. Amikor a kórházi munkától már besokalltam, akkor elmentem villanyszámlásnak. Ez volt az összes munkahelyem.
– A második férjeddel mikor kötöttél házasságot?
– Kilencvenben, ekkor született a második fiam is. Nagy korkülönbség van a gyerekek között. Hát ugye, második házasság… Váratlanul jött, nem számítottam rá…
– Mit tudsz a nagyobbik fiadról?
– Most Franciaországban van, kilencvenkettőtől. Nagyon fiatal volt, huszonegy éves, amikor kiment. Azóta se jött haza, még az apja temetésére sem.
– Mit tudsz róla?
– Semmit. Nem is ír. Egy időben telefonált olykor, de most már azt sem.
– A kisebbik mit tanul?
– Számítógépes szakra jár, most fog érettségizni.
– Ő most hol lakik?
– A keresztanyjánál, az apai nagynénjénél.
– Hogyan lettél hajléktalan?
– Válás. A válás hozta.
– Neked kellett elhagyni a lakást?
– Nem is volt teljesen a miénk az a lakás. Ott is probléma volt… a volt férjem nagyon okos volt, mert még négyszázezret fizetni kellett volna. Addig mondta, majd ő elintézi. Elintézi, addig intézte, hogy szépen elment a lakás. Így történt. Nem igazán voltam én hajléktalan soha. Nem sokat aludtam én az utcán. Ez nem is igazi hajléktalanság. Bár elég nagy baj, ha nincs lakása az embernek… Most azért alakul valami. Nem akarom elkiabálni, de alakul a dolog.
– Úgy néz ki, hogy lesz lakásod?
– Igen. Nemrég meghalt a párom, akinek a lakásában laktunk. Most már nagyon várom az értesítést, hogy nekem utalták ki az önkormányzati lakását.
– Mikor kezdtél el újságozni?
– 2002-ben. 2000-2001-ben még szórólapoztam, akkor beszélgettem olyan emberekkel, akik újságoztak, és ők mondták, hogy érdemes megpróbálni. Akkor bejöttem ide a Kürt utcába, megcsinálták a kitűzőt.
– Emellett más munkád nem is volt?
– De Vécés néni voltam kétszer is. Egyszer dolgoztam júliustól februárig, akkor a főnököm meghalt, és megszűnt a nyilvános WC. Aztán meg most voltam júliusig, amikor a párom meghalt. Ez meg azért szűnt meg, mert képtelen voltam bejárni dolgozni az ügyintézés miatt. Tudod a lakás, meg az özvegyi nyugdíj, Munkaügyi Központ, meg hát az orvosok…
– Meg lehet élni csak a terjesztésből?
– Lehet. Ha úgy bírná a lábam, ahogy nem bírja, akkor napi hat-nyolc órát kint lennék, akkor meg lehetne élni ebből. Ha az ember normálisan viselkedik, nem részeg, nem koszos, nem beszél durván.
– Néhány embertől azt hallottam, ha túl tiszta, túl jólöltözött, akkor azt mondják, nincs rászorulva, és nem vesznek tőle újságot.
– Ez így nem igaz. Nézik a kort is. Ha azt mondják, túl fiatal, akkor nem vesznek tőle újságot. Ha valakin nem látszik, hogy fiatal kora ellenére nagyon beteg, akkor lehet bármilyen elhanyagolt, vagy akár pedánsan tiszta, azt gondolják róla, hogy nem akar dolgozni, azért újságozik. Pedig ez valójában munka. Ott kell állni, hosszú órákon át, ha eredményt akar az ember. Ez fárasztó. Én most már lassan hatvanéves leszek, ott vagyok régóta a helyemen. Sokan ismernek, vannak törzsvásárlóim. Van külön bankárom. Tényleg, a szó szoros értelmében. Sokáig eljárt mellettem, soha nem is szólt hozzám, eszébe sem volt újságot venni. Aztán megtört a jég. Mert ha azt látják, hogy az ember mindig ott van, normálisan néz ki, nem koszos, nem bűzlik sem a mocsoktól, sem az alkoholtól, akkor egy idő után megszokják, előbb-utóbb megszólítják, és ha rákapnak az újságra, akkor rendszeres vevőkké válnak. Van, aki egy év után ad először. Mint például a bankárom is. Először adott egy százast, aztán kettőt. Most már számlám van a banknál, ahol dolgozik, ő az ügyintézőm. Én a villamosmegállónál, a járdán terjesztek, de előfordul, hogy a belső sávban nyitják le az ablakot és nyújtják a pénzt. Csak akkor merek odamenni érte, ha biztos vagyok abban, hogy nem fog zöldre váltani a lámpa, amíg odamegyek és visszaérek a járdára. Meg lehet élni ebből. Nem azt mondom, hogy hű de fényesen, nem igazán nagy lábon, de meg lehet élni.
(Borika a lap megjelenésekor már nem hajléktalan, özvegységét már nem kell az utcán megélnie, megboldogult párja önkormányzati lakásának ma már ő a főbérlője.
Boldog Szülinapot otthon!)