Az abszolút megszokott, mégis
Zavarba ejtő tétovaságban
Legalább készüljön el egy vers,
– Mondod –,
Csakugyan félálomban tengsz-lengsz.
Amikor sima az út,
Akkor túl középszerű, kényelmes.
Ha pedig feltört, göröngyös,
Olyankor földhöz vágod a kalapod,
Maradsz.
A minden oldalról átszűrődő
Hangfoszlányokat felismered,
Végigcsoszogva a folyosón
Szeszeket kipárolgó férfiakkal futsz össze,
Kávét kortyolgató pongyolás hölgyekkel
Hátuk mögött,
Meg bentebb, a konyhák sötétjében
Kosztpénzt tologató vodkamámoros
zugalkoholistákkal.
Éjszaka gyerekrikácsolások,
Nagyzoló részeg monológok repkednek
A sűrű ködön át:
–Hol a tartásdíj, te paraszt?
Miből fog Zsuzsika iskolába járni?
Szégyenüljek meg, mi?!
–Tudja az Isten, azért ő a teremtő, bizonnyal
Megteremti a rávalót…
Hagyd mán’ azt a kurva villogó dobozt a
kocsma sarkában!
Nem tehetsz mást– becsukott ablak mögött
Állapítod meg: akár ki is nyithatod,
Mivel az emlékeidet most új színészekkel
Retrospektív jelleggel forgatják.
Csapkodják a lengőajtókat,
Na igen, a szélre fogják, ha fúj, ha nem –,
Valaki folyton kivágja belőle a fóliát,
Úgy gondolom, az élettársával tenné,
Csak még mindig jobb
Patkányszaros, felszedett-parkettás,
bedeszkázott-ablakos
Lakásban életet imitálni,
Mint valami BV-Intézetben „jóba lenni” hasonszőrűekkel.
Itten azért néhanap csak-csak be lehet fogni
Ezt a bolond asszonykát…
2011 augusztus, harmadik díj
