A nagypiacon sürögtek-forogtak az emberek. Családostul, kislánnyal, maszatos szájú kisfiúval, vagy voltak bottal járó öregasszonyok is, vagy olyan, aki csak magányosan nézgelődött.
Egy negyven év körüli, kicsit borostás arcú férfi épp paradicsomot lop, amikor a kofa észreveszi.
– Na de, Uram!
A férfi visszateszi.
– Elnézést, nem akartam.
A kofa jobban szemügyre vette a hapsit, s igen elképedt, csodálkozott.
– Nincs talán pénze?
– Nincs, Uram!
– Olyan fura fazon maga! Nem úgy néz ki, mint egy tolvaj vagy bűnöző!
A férfi nevetett. Kínjában.
– Tudja mi vagyok?
– Mi?
– Író.
– Nahát – csodálkozott a kofa, manapság már az írók is lopnak?
– A kenyérre nekem még futja, de paradicsomra már nem nagyon.
A kofa megsajnálta. Kezébe nyomott három paradicsomot.
– Ez az öné!
– Tényleg?
– Igen, vigye magával!
– Majd jó lesz lecsónak.
Így a kofa elgondolkodott, s még pár szem paprikát is adott neki.
– Szívesen kifizetném!
– Nem kell! De hát hogy csúszhatott le ilyen mélyre?
Az író sóhajtott. Nézte a paprikát és paradicsomokat, majd így válaszolt:
–Magam sem tudom! A szerkesztőségtől régen elbocsájtottak!
– És segélyt kap?
– Igen, munkanélkülit! Csak érti, kevés van már belőle!
– Jól van, ha kell még valami, nyugodtan vigyen egy kis szőlőt is, vagy amit akar!
Az író majdnem elsírta magát.
– No, ne érzékenyüljön el, emberek vagyunk, és segíteni kell egymáson!
– Igen – mondta meghatottan az író – én is erre tettem fel az egész életem!
S fogott még pár fürt szőlőt, gerezd hagymát, pár almát, s lelépett. Az egyik járókelőnek feltűnt, hogy nem fizetett. Odament a kofához.
– De hát miért adta oda ingyen az áruját?
– Maradjon ez az ő és az én titkom, magára ez nem tartozik!
A vásárló morcos képpel továbbment.
– Az ilyen emberek az előbbinél mennyivel, de mennyivel rosszabbak! – s rágyújtott, miközben egy egyszerű kofának magas gondolatai támadtak.
Likes
Nincs hozzászólás